2009. június 30-án, délután 5 órakor 10 perces fájásaim voltak, 7 órára értünk be a kórházba. Addigra már 5 perces fájásaim lettek. Az ügyeletes szülésznő megvizsgált és szívhangot is néztek. Hazaküldött, és azt mondta, menjek vissza, ha erősödnek a fájások. Elmentünk vásárolni valami kaját, mert egésznap nem ettem, csak reggelit. Aztán úgy éreztem erősödnek az összehúzódások...

Barbiéknál dumáltunk, nézegettük a kis ruhákat. Fájdogált a pocim, így elindultam haza. Ahogy kiléptem a lépcsőházukból, abban a pillanatban elfolyt a magzatvíz (azt nagyon bánom a mai napig, hogy ez nem otthon történt, úgy hogy a párommal vagyok). Gyorsan visszamentem hozzájuk, persze zokogva. Iszonyatosan féltem, és nem akartam szülni. Felhívtam a párom, hogy jöjjön értem. Hazamentünk, felhívtam a szülésznőt. Kérdezte vannak-e fájásaim, mondtam nincsenek.

Felhívtam a szülésznőmet, és megegyeztünk, hogy 6-kor találkozunk a kórházban. A doki 7-kor futott be, megvizsgált, de még csak bő egy ujjnyi volt a méhszáj. Fél nyolckor burkot repesztett, onnantól erősödtek a fájások. Fél tízkor kaptam EDÁ-t, utána oxytocint infúzióban, de nem akartak eléggé erősödni a fájások, nagyon lassan tágultam. Az orvosom óránként megvizsgált, időnként más orvosok is bejöttek és hümmögtek az NST szalag felett, és meg a pokolba kívántam őket.

Szinte összemosódnak az események, olyan, mintha pár perc, néha olyan, mintha órák teltek volna el. Egy szót sem szóltam, csak markoltam az ágy kapaszkodóját, meg a párnát a fejem alatt. A férjem dörzsölte, masszírozta a derekam, törölgette az arcom, én magam sem tudtam, mivel segít, de ő hősiesen ott volt, csinált, amit tudott. Hihetetlen erőt adott a jelenléte. Olyan fáradt voltam, legszívesebben aludtam volna, de persze nem volt rá időm, kétszer-háromszor elkapott a holtpont, amikor azt éreztem, hogy nem bírom tovább, szólok, hogy vegyék ki a gyereket belőlem...

Nemrég olvashattátok a Lefagyasztott baba című írásunk, melyben egy piciny, újszülött baba kap egy második lehetőséget az életre az eljárás segítségével. A cikk megjelenése után nem sokkal egy kedves olvasónk jelentkezett, hogy Ők bizony átélték a fagyasztás szörnyűségeit. Mivel egy nagyon új, és egyben nagyon misztikus eljárásról van szó, azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Kicsit olyan, mintha a filmbéli Aliennel utazhatnánk egy kicsit, vagy  mintha Mel Gibson mellett feküdne gyermekünk a Halhatatlan szerelem című filmben.

Amikor közölték, hogy haja van, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, megkérdeztem a körülöttem állókat, hogy megérinthetem? Utólag anyukám elmesélte, hogy a segítők összenéztek, és azt mondták: Persze, hiszen a maga gyereke… és én lenyúltam és megéreztem a kicsi lányom meleg, csúszós feje búbját. Sosem felejtem el az érzést.