Megszületett Gergő!
Az én történetem 2005-ben kezdődött,
amikor is eldöntöttük a párommal, hogy babát szeretnénk. Vártunk pár hónapot,
miután abbahagytam a gyógyszert, majd nyáron "belefogtunk". Nem is kellett
sokat várnunk, a következő hónapban nem jött meg időben a vérzésem, majd
csináltam egy tesztet és pozitív lett! Nagyon boldog voltam, minden
várakozásomat felülmúlta, hogy ilyen gyorsan teljesülhet a vágyunk. A páromnak
nem szóltam, csak bejelentkeztem az orvoshoz, aki megerősítette a jó hírt. Az
uh-felvétellel hazaállítottam és bejelentettem a páromnak, hogy apa lesz. Nagy
volt a boldogság! Sajnos ez nem tartott sokáig, csak egy hétig élvezhettük az
örömöt, mert egy augusztusi éjszaka arra ébredtem, hogy nagyon görcsölök, majd
vérezni kezdek, úgyhogy azonnal ügyelet, még ott rögtön műtéttel befejezték a
vetélést. Teljesen összeomlottunk mindketten, csak sírtunk és sírtunk. Kellett
pár hét, mire összeszedtem valamelyest magam, persze az összes ezt követő vizsgálaton
minden rendben volt.
Eldöntöttük, hogy túltesszük magunkat a
tragédián, hiszen előttünk a jövő, 2006 áprilisában összeházasodtunk, boldogok
voltunk. Ősszel megint előkerült a téma, merjünk újra belevágni. December
közepén megint pozitív lett a teszt, már nem annyira mertem örülni, a férjem
sem, de az orvos megerősítette a terhességet, és mondta, nagyon vigyázzak,
óvatos legyek, jönnek az ünnepek, ne dolgozzak, sokat pihenjek. A karácsony még
boldogan telt, majd szilveszter előtt két nappal kezdődött minden elölről,
éreztem, hogy baj van, kórház, bent maradtam, már tudtam, hogy elveszítettük.
Nagyon rossz helyen tapadt meg, így veszélyes volt a műtét, még a méhem
kivételét is kilátásba helyezték, amit én szigorúan elutasítottam. Úgyhogy
vártunk, hátha magától kilökődik, ami bekövetkezett, viszonylag „simán". Teljes
összeomlás, depresszió. Két hónap pihenő után újra belevágtunk, bár én még nem
tettem túl magam a veszteségen, de nagyon akartam. Jártam az orvoshoz, mikor "kell" összebújnunk, hogy tuti legyen. Persze semmi nem lett. Aztán kiakadtam,
majd megbeszéltük a férjemmel, hogy nem görcsölünk, itt vagyunk egymásnak,
szeretjük egymást, majd lesz valami. Persze a következő hónapban pozitív lett a
tesztem, harmadszorra. Iszonyatosan féltem, már az első pillanattól
veszélyeztetett terhes voltam, szigorú fekvés otthon. A 11. héten bevéreztem,
teljes pánik, de aztán felszívódott a vérömleny, minden rendbe jött.
Lényeg a lényeg, sok viszontagság,
izgalom, félelem, rengeteg fekvés és "semmittevés" után eljött február 6-a, a
kiírt nap. Az én kisfiamnak esze ágában sem volt kijönni, semmi jel. Majd
február 11-én be kellett feküdnöm a kórházba, teljesen jól voltunk mindketten,
de még mindig semmi.
Végül 2008. február 13. lett a mi napunk,
amikor is délelőtt fél 10-kor méhszájtágítóval indult az esemény, mert a
méhszájam teljesen zárt volt. Lélekben fel kellett készülnöm egy nagyon hosszú
és fájdalmas vajúdásra, de én már nagyon szerettem volna meglátni a kisfiamat.
Már 10-kor hánytam, persze a semmit, hiszen sem enni, sem inni nem lehetett.
Anyukám kísért a WC-re, tartotta a hánytálat, sokat segített. Majd délután fél
2-kor szólt a szülésznő, hogy mostmár szólhatok a férjemnek, mert mégiscsak
hamarabb lesz vége. Persze ő 10 perc múlva ott volt, már tűkön ült, mikor
jöhet. Fél 3-kor burokrepesztés, ekkor már 2-3 perces fájásaim voltak, sosem
hittem volna, hogy ez ennyire fáj! Ezután szinte összemosódnak az események,
olyan, mintha pár perc, néha olyan, mintha órák teltek volna el. Egy szót sem
szóltam, csak markoltam az ágy kapaszkodóját, meg a párnát a fejem alatt. A
férjem dörzsölte, masszírozta a derekam, törölgette az arcom, én magam sem
tudtam, mivel segít, de ő hősiesen ott volt, csinált, amit tudott. Hihetetlen
erőt adott a jelenléte. Olyan fáradt voltam, legszívesebben aludtam volna, de
persze nem volt rá időm, kétszer-háromszor elkapott a holtpont, amikor azt
éreztem, hogy nem bírom tovább, szólok, hogy vegyék ki a gyereket belőlem, de
aztán mindig arra gondoltam, hogy minden fájással közelebb vagyok a kicsihez.
Így mindig újult erővel vágtam bele az egymást érő fájásokba. Aztán szólt az
orvos, hogy közel az idő, álljak fel. Álljak fel? Feküdni sem bírok már!
Hihetetlen erővel lemásztam az ágyról, hogy segítsek a kicsinek kifelé jönni,
majd persze vissza kellett másznom. Honnan volt erőm?
És egyszer csak közölte az orvos, hogy
most akkor nyomunk. Negyedik nyomásra kibújt az én kicsikém,
megfogalmazhatatlan érzés volt, ahogy kicsusszant, majd felkönyököltem és
kinyitottam a szemem, de abban a pillanatban már a fejem mellett hallottam és
éreztem a férjem, aki zokogott, és megpillantottam ŐT! Ott nyöszörgött (a
férjem szerint ordított) az én kisfiam, akit olyan régóta és annyira vártunk,
16 óra 45 perckor, 3800 g-mal és 53 cm-rel, majd a mellemre tették és elhallgatott.
Földöntúli boldogságot! Megszületett
Gergő és vele együtt a mi kis családunk! Innentől nekem nem fájt semmi, nem
volt több fájásom, a varrást már csak szúnyogcsípésnek éreztem. Egy valami
lebegett előttem, a kisfiam.
Majd együtt lehettünk az őrzőben,
mindhárman. Ott feküdt mellettünk, mint egy angyal, olyan gyönyörű volt és
szabályos, apa-anya szemefénye, anya pici kincsecskéje.
Írta: csgal (Gergő anyukája)
Küldd el hozzánk Te is a szüléstörténetedet!
Szólj hozzá Te is a Fórumban!
