2025. november 28., péntek - Stefánia napja
-
Éppen aznap kellett volna mennem vizsgálatra,
reggel nyolcra, de Bogi úgy látszik egészen másképp tervezte. Hajnali négy
előtt valamennyivel arra ébredtem, hogy pisilnem kell meg picit éreztem a
pocim, hogy fájdogál (de nem lepődtem meg, mert egy héttel előtte egy perces
jóslóim voltak, azt hittük, megyünk szülni), hát kimentem, de olyan fura
érzésem volt. Aztán visszafeküdtem és éreztem, hogy valami folyt. Hoppá... Kimentem
a fürdőbe megnézni, a magzatvíz volt az.
-
Első terhességem lévén vártam már, hogy mikor jön el az az idő, amikor „menni kell”. 2-szer voltam a kórházban vaklármán, de a 39. héten hajnali 3-kor arra keltem, hogy fájdogál a hasam. Gondoltam, hogy megint csak vaklárma az egész...
-
Alig érezhetően fájdogált a hasam, kicsiket, de folyamatosan. Aztán estére
kezdtem figyelni az órát. 30 perc-1 órás fájások. Gondoltam magamban messze még
a szülés, s mivel első gyerek még sokáig elvajúdhatok és ezt szerettem volna
otthon megtenni, nem a kórházban. Persze nem fájt különösebben, megpróbáltam
pihenni és felkészülni az előttem álló eseményekre.
-
Aztán hirtelen minden átmenet nélkül a 15 percből 7-8 perces fájásaim
lettek. Ajajj, indulni kéne, a pénteki csúcsban a János kórház messze van.
Gyorsan fürdés, borotválás, öltözés, leballagtam (ami inkább billegés volt) a
lépcsőn, férjem már türelmetlenül várt a kocsinál, irány a kórház. Közben
szóltunk a szülésznőnek, s megbeszéltük, hogy a kórházban találkozunk.
-
Felfektettek a
szülőágyra és az orvos megrepesztette a burkot. Ekkor elfolyt a magzatvíz és rá
20 percre, 3-4 nyomásból megszületett Enikő 3680 grammal és 51 cm-el. Apa
elvágta a köldökzsinórt. Nagyon boldogok voltunk. Ahogy megláttuk, mindketten sírni kezdtünk.
-
Megvizsgált az ügyeletes orvos (mivel
nem volt orvosom), és azt mondta, hogy van még idő, beszélgessek a párommal,
vagy feküdjek le. Közben már négyen
lettünk, megteltek a szülő ágyak nem volt több szabad ágy. Óránként mérték a
vérnyomásomat, mert sajnos az utolsó héten már gyógyszerrel sem lehetett szinten
tartani annyira felment. Féltem, hogy emiatt kell majd császárral szülnöm.
-
Az érzések... hát
néha olyan fura, hogy itt ez a kisember, mindent olyan ügyesen csinál, amit
Neki tudnia kell. Máskor olyan érzés, mintha mindig velünk lett volna, de van,
hogy olyan, hogy istenem, mit csináljak vele mikor sír, mert nem tudom, mi
lenne a legjobb Neki. És persze mindig olyan nagyon szeretem és hogy bírtam
ki amíg nem volt?! Teljesen hihetetlen, hogy mik kavarognak az emberben.
Eddig nagyjából a Férjem iránt éreztem így. Lehet, hogy szerelmes vagyok?
-
Fél 9-kor tűnt el a méhszáj. Mondta a
dokim, hogy "nyomjuk ki azt a gyerkőcöt." Akkor már örömömben sírtam,
hogy nemsoká láthatom a kislányom, de nem jött. Bent volt már ekkor 3 orvos és
legalább ennyi szülésznő is. A 3 orvos 3 felé feszített, olyannyira, hogy már
látták a fejét, amikor még egy picit sem jött lejjebb. 10-szer 3 nyomás után
mondta orvosom, hogy sajnos menni kell... császárra.
-
Konzultált még két orvossal, és hajnali 5-kor megszületett a döntés: császár. Végül március 15-én, 5 óra 12 perckor, 3150 grammal kiemelték Zsófit, a kis forradalmárt :). Akkor már mindegy volt nekem. Jóformán 10 órát vajúdtam, csak legyen már valami, egészséges legyen a gyerekem. Erre hallom a csecsemő orvos hangját: "kisbaba miért nem akarsz felsírni?"
-
2010. április 5-e, húsvét hétfő, anyuéknál töltöttük a hétvégét. Már előző este alig aludtam, folyt rólam a víz, hányingerem volt, kényelmetlen volt minden testhelyzet. Egész éjjel forgolódtam, wc-re járkáltam, összesen aludtam úgy 3-4 órát. Reggel nagyon fáradtan keltem fel. Ebéd után indultunk vissza nagyszüleimhez, velük lakunk a férjemmel. Jött az egész csapat, anyu, apu, tesóm, mert hát meg kell locsolni a nagyit is. Már mikor beléptünk az ajtón, mamám észrevette, hogy valami nincs rendben velem…
-
Első terhességem izgalmas vol,. mivel veszélyeztetett terhes voltam az ikrek miatt (vékony testalkat, a méhem eléggé túlfeszített volt). Állandóan bennem motoszkált az a gondolat, hogy nehogy koraszülöttek legyenek. Eme félelmemet nem is igazán mertem megosztani semmivel, mert mondják, ha valami rosszra gondolunk, az biztos be is fog következni.
-
Az első kislányom születésének történetét szeretném megosztani veletek. Azzal kezdeném, hogy mikor kiderült, hogy babát várok, nagyon örültünk neki. Alig vártuk, hogy végre megszülessen, és kezünkbe tarthassuk. A terhességem alatt a magas vérnyomást leszámítva, nem volt semmi problémám és szépen teltek a hónapok. Amikor azonban kb. 8 hónapos terhesen mentem a kötelező vizsgálatra a dokimhoz, közölte velem az asszisztense, majd utána ő is, hogy sajnos eltört a lába és így át kell mennem másik orvoshoz, akit persze ő ajánlott.
Éppen aznap kellett volna mennem vizsgálatra,
reggel nyolcra, de Bogi úgy látszik egészen másképp tervezte. Hajnali négy
előtt valamennyivel arra ébredtem, hogy pisilnem kell meg picit éreztem a
pocim, hogy fájdogál (de nem lepődtem meg, mert egy héttel előtte egy perces
jóslóim voltak, azt hittük, megyünk szülni), hát kimentem, de olyan fura
érzésem volt. Aztán visszafeküdtem és éreztem, hogy valami folyt. Hoppá... Kimentem
a fürdőbe megnézni, a magzatvíz volt az.
Első terhességem lévén vártam már, hogy mikor jön el az az idő, amikor „menni kell”. 2-szer voltam a kórházban vaklármán, de a 39. héten hajnali 3-kor arra keltem, hogy fájdogál a hasam. Gondoltam, hogy megint csak vaklárma az egész...
Alig érezhetően fájdogált a hasam, kicsiket, de folyamatosan. Aztán estére
kezdtem figyelni az órát. 30 perc-1 órás fájások. Gondoltam magamban messze még
a szülés, s mivel első gyerek még sokáig elvajúdhatok és ezt szerettem volna
otthon megtenni, nem a kórházban. Persze nem fájt különösebben, megpróbáltam
pihenni és felkészülni az előttem álló eseményekre.
Aztán hirtelen minden átmenet nélkül a 15 percből 7-8 perces fájásaim
lettek. Ajajj, indulni kéne, a pénteki csúcsban a János kórház messze van.
Gyorsan fürdés, borotválás, öltözés, leballagtam (ami inkább billegés volt) a
lépcsőn, férjem már türelmetlenül várt a kocsinál, irány a kórház. Közben
szóltunk a szülésznőnek, s megbeszéltük, hogy a kórházban találkozunk.
Felfektettek a
szülőágyra és az orvos megrepesztette a burkot. Ekkor elfolyt a magzatvíz és rá
20 percre, 3-4 nyomásból megszületett Enikő 3680 grammal és 51 cm-el. Apa
elvágta a köldökzsinórt. Nagyon boldogok voltunk. Ahogy megláttuk, mindketten sírni kezdtünk.
Megvizsgált az ügyeletes orvos (mivel
nem volt orvosom), és azt mondta, hogy van még idő, beszélgessek a párommal,
vagy feküdjek le. Közben már négyen
lettünk, megteltek a szülő ágyak nem volt több szabad ágy. Óránként mérték a
vérnyomásomat, mert sajnos az utolsó héten már gyógyszerrel sem lehetett szinten
tartani annyira felment. Féltem, hogy emiatt kell majd császárral szülnöm.
Az érzések... hát
néha olyan fura, hogy itt ez a kisember, mindent olyan ügyesen csinál, amit
Neki tudnia kell. Máskor olyan érzés, mintha mindig velünk lett volna, de van,
hogy olyan, hogy istenem, mit csináljak vele mikor sír, mert nem tudom, mi
lenne a legjobb Neki. És persze mindig olyan nagyon szeretem és hogy bírtam
ki amíg nem volt?! Teljesen hihetetlen, hogy mik kavarognak az emberben.
Eddig nagyjából a Férjem iránt éreztem így. Lehet, hogy szerelmes vagyok?
Fél 9-kor tűnt el a méhszáj. Mondta a
dokim, hogy "nyomjuk ki azt a gyerkőcöt." Akkor már örömömben sírtam,
hogy nemsoká láthatom a kislányom, de nem jött. Bent volt már ekkor 3 orvos és
legalább ennyi szülésznő is. A 3 orvos 3 felé feszített, olyannyira, hogy már
látták a fejét, amikor még egy picit sem jött lejjebb. 10-szer 3 nyomás után
mondta orvosom, hogy sajnos menni kell... császárra.
Konzultált még két orvossal, és hajnali 5-kor megszületett a döntés: császár. Végül március 15-én, 5 óra 12 perckor, 3150 grammal kiemelték Zsófit, a kis forradalmárt :). Akkor már mindegy volt nekem. Jóformán 10 órát vajúdtam, csak legyen már valami, egészséges legyen a gyerekem. Erre hallom a csecsemő orvos hangját: "kisbaba miért nem akarsz felsírni?"
2010. április 5-e, húsvét hétfő, anyuéknál töltöttük a hétvégét. Már előző este alig aludtam, folyt rólam a víz, hányingerem volt, kényelmetlen volt minden testhelyzet. Egész éjjel forgolódtam, wc-re járkáltam, összesen aludtam úgy 3-4 órát. Reggel nagyon fáradtan keltem fel. Ebéd után indultunk vissza nagyszüleimhez, velük lakunk a férjemmel. Jött az egész csapat, anyu, apu, tesóm, mert hát meg kell locsolni a nagyit is. Már mikor beléptünk az ajtón, mamám észrevette, hogy valami nincs rendben velem…
Első terhességem izgalmas vol,. mivel veszélyeztetett terhes voltam az ikrek miatt (vékony testalkat, a méhem eléggé túlfeszített volt). Állandóan bennem motoszkált az a gondolat, hogy nehogy koraszülöttek legyenek. Eme félelmemet nem is igazán mertem megosztani semmivel, mert mondják, ha valami rosszra gondolunk, az biztos be is fog következni.
Az első kislányom születésének történetét szeretném megosztani veletek. Azzal kezdeném, hogy mikor kiderült, hogy babát várok, nagyon örültünk neki. Alig vártuk, hogy végre megszülessen, és kezünkbe tarthassuk. A terhességem alatt a magas vérnyomást leszámítva, nem volt semmi problémám és szépen teltek a hónapok. Amikor azonban kb. 8 hónapos terhesen mentem a kötelező vizsgálatra a dokimhoz, közölte velem az asszisztense, majd utána ő is, hogy sajnos eltört a lába és így át kell mennem másik orvoshoz, akit persze ő ajánlott.
