Zsófus története
Ha nem bánjátok, kicsit visszaugrunk az időben, hogy kerek legyen a történet. 2006 májusát írjuk, mikor az anyukám 1.5 év betegeskedés után végleg elment. Mondanom sem kell, nagyon összetörtem, és az már csak a hab volt a tortán, hogy 1 hónap múlva, 2 év után a vőlegényem is elhagyott. Teljesen a padlón voltam. Egy barátnőm azonban regisztrált egy társkereső oldalra, amit vagy 5 másik követett.
2 éven keresztül randiztam, több-kevesebb sikerrel (de inkább kevesebbel). 2008 szeptemberében, mikor már nagyon tele volt a hócsukám a félresikerült randikkal, egy nap kimentem a temetőbe. Azt mondtam anyunak: "Nem megy ez nekem Anyu, befejezem. Ha egyedül kell, éljek, hát úgy lesz!" Úgy látszik ez megtette hatását, mert másnap volt egy randim, ami már le volt beszélve, úgy gondoltam, ez lesz az utolsó. Valóban az lett.
3 hónap elteltével össze is költöztünk, majd 6 hónap múlva júniusban a 30. szülinapomon megkérte a kezem. Elvitt vacsorázni, és eldöntöttük, jöhet a babó. Abbahagytam a gyógyszerszedést, de az orvosom nem bíztatott semmivel. Több nőgyógyászati problémám volt. Nos,1 hónapon belül teherbe estem. Októberben, az esküvőn, már 4 hónapos voltam. A magas vérnyomáson, és az állandó hányáson kívül példás volt a terhességem, de az én gyermekem nem akarta megmutatni magát, csak a 20. heti ultrahangon. Mikor kiderült, hogy kislány, a férjem felpattant, hogy "közelebb menjen a képernyőhöz", de én láttam, a szemét törölgeti örömében.
Teltek a hónapok, eljött a várva várt március.15. Ekkorra voltam kiírva. 13-án már fájdogált a hasam, reggel bementünk, megvizsgált a doki, azt mondta, nyugodtan menjünk haza, csak 2 ujjnyi, nem lesz baba. Ezt eljátszottuk délután is. Másnap már egész nap fájdogált a hasam, de sokat csavarogtunk. Este 7-től azonban 5 perces fájásaim voltak, 10-kor úgy döntöttem, beülök egy kád vízbe, ha jósló, akkor elmúlik. Mászom ki a kádból hálóingben, a férjem már cipőben áll az ajtóban, és szikrákat szór a szeme: Mit csinálsz, öltözz, megyünk szülni!
Beadtam a derekam, bár meggyőződésem volt, most is hazaküldenek. Megvizsgáltak, és mondták, hogy vetkőzzek le, mert egyben már nem mehetek haza.
Jött a labdán vajúdás, közben beért a dokim is, meg a szülésznőm, de a fájások rendszertelenek lettek, 3 ujjnyinál megállt a tágulás, és a gyerek feje csak fent volt még. Ekkor az orvosom úgy döntött, burkot repeszt. Láttam az arcán, hogy valami nincs rendben, hát megmutatta a magzatvizet, sötétzöld volt. Kérdésemre elmagyarázta, hogy a baba belekakált a vízbe, nem is akárhogy. Nincs kecmec, most már fekve vajúdok, figyelik a babát, ez nem jó. Kaptam oxitocint, mondván attól majd pikk-pakk meglesz a baba. Hát nem lett meg. Ahogy jöttek a fájások, az én kislányom szívhangja úgy ment el, a vérnyomásom pedig ment felfelé, de a kis feje csak nem akart lentebb jönni.
Konzultált még két orvossal, és hajnali 5-kor megszületett a döntés: császár. Végül március 15-én, 5 óra 12 perckor, 3150 grammal kiemelték Zsófit, a kis forradalmárt :). Akkor már mindegy volt nekem. Jóformán 10 órát vajúdtam, csak legyen már valami, egészséges legyen a gyerekem. Erre hallom a csecsemő orvos hangját: "kisbaba miért nem akarsz felsírni?"
Ugye nem kell mondanom, mit éreztem?! Kiderült, hogy az én Zsófim nyakán volt kétszer a köldökzsinór, az nem hagyta megszületni, és bele is kortyolt a magzatvízbe, ami miatt kapott egy kis fertőzést, ezért kicsit tovább voltunk a kórházban. Mikor kérdezték mi legyen a neve, én úgy döntöttem, meg kell kapnia a nagymamája nevét is, mert meggyőződésem, hogy Ő vigyázott ránk odafentről. Így lett a mi kislányunk: Pásztor Zsófia Erzsébet.
Írta: Judit (Zsófus édesanyja)
Küldd el hozzánk Te is a szüléstörténetedet!
