Danika születése
Első terhességem lévén vártam már, hogy mikor jön el az az idő, amikor „menni kell”. 2-szer voltam a kórházban vaklármán, de a 39. héten hajnali 3-kor arra keltem, hogy fájdogál a hasam. Gondoltam, hogy megint csak vaklárma az egész, ezért próbáltam visszaaludni, de nem ment.
Egyre sűrűbben fájt a pocim, felkeltem az ágyból és sétálgattam a szobában, aztán amikor kezdett erősödni, keltettem a férjemet, aki hirtelen nem is fogta fel, hogy hamarosan apa lesz. Autóval mentünk be a kórházba, mire beértünk jobban éreztem magam. A doki megvizsgált, ekkor még csak 3 ujjnyira voltam kitágulva. Ez egy kicsit letaglózott, mert amiket olvastam, mind azt írták 2-3 óránként 1 ujjnyi a tágulás, de első szülőknél még tovább is tarthat. Belegondoltam: hogy fogom ezt kibírni?
Aztán fél 9-kor már 5 ujjnyira nyitva voltam, és mivel a magzatvizem még nem folyt el, 9-kor burkot repesztettek, amiből nem éreztem semmit. 10-kor már 8 ujjnyira tágultam és akkor már a férjem is bejöhetett hozzám, ami nagyon sokat jelentett a számomra. Erőt merített belém. Aztán emlékszem, hogy a szülésznő kiment egy percre és akkor jött az első tolófájás.
Mivel állnom kellett, hogy a baba feje jobban jöjjön lefelé, mondtam a férjemnek én nem nyomok, nehogy kiessen a baba. A mai napig felemlegeti ezt a mondatomat. Aztán felfektettek az ágyra és az ötödik- hatodik nyomásra már kint is volt és csak úgy sírt. Ennél szebb emlékem soha nem lesz az életemben, mint amikor először magamhoz ölelhettem az én pici fiacskámat: Danikát.
Írta: Viktória (Dnika édesanyja)
Küldd el hozzánk Te is a szüléstörténetedet!
Szólj hozzá Te is a Fórumban!
