Lilla születése
Öt napos késésben voltunk a kiírt időponthoz képest. Már rég meg kellett volna születnie. Bár, azt mondják, hogy plusz/mínusz két hét az normális, de én azért már szerettem volna túl lenni rajta. Félreértés ne essék, nem az zavart, hogy a kismanó a pocakomban van, még azt sem mondanám, hogy nehéz volt a terhem, sőt, a szeptemberi hőség ellenére is kiválóan viseltem az utolsó napokat is, hanem egyszerűen tartottam a szüléstől. Emlékeztem, milyen volt az előző... nem akartam még egyszer átélni mindazt!
Aznap este Anyósoméknál vacsoráztunk. Az ízletes falatok után valami különlegesen finom nápolyit ettünk desszertként. Ekkor néztem föl először az órára: 8:30h. Nem mertem venni a nápolyiból. Tudtam, hogy kiadósat vacsoráztam, és ha az iménti pici keményedés a szülés megindulását jelenti, akkor hamarosan úgyis minden kijön belőlem. Picit beszélgettünk, nevetgéltünk, majd ismét az órára néztem: 8:40h. Az egész család rám nézett, szavak nélkül mindenki kérdezett. Izgalom telepedett közénk. Figyelmeztettem az Andrist, hogy lassan készülődhetünk haza, mert szerintem itt az idő.
Milyen vicces, hogy az apukák ilyenkor hogy bepánikolnak. 9-kor sikerült is hazaindulni - kisfiamat elhozni a legó mellől nem volt egyszerű mutatvány. Itthon gyorsan megfürdettük a kicsit, gyors vacsit csináltam neki, merthogy Nagymamáéknál a bolondozás mellett nem sok étel jutott a pocakjába. Apa vacsiztatta, amíg én vettem egy forró fürdőt. Ez most tényleg meleg volt, mert az esett jól. A pancsizás után azt vettem észre, hogy az összehúzódások 14 percesre ritkultak, úgyhogy még van egy csomó időm, legalábbis azt hittem. Fél óra alatt 5-4 percenként kellett már megállnom a teendők közepedte, de még annyi mindent szerettem volna befejezni. Meg nem álltam egy pillanatra sem, mintha ez lenne életem utolsó napja. Közben felhívtam Apósomat, hogy jöjjön át bébiszittelni éjszakára. 25 perc alatt ért ide, izgatottabb volt mindannyiunknál. Fennhangon beszélt mindenkivel, ami nem sokat segített, de érthető volt az Ő izgalma is. Amikor ideért, hívtam a szülésznőt, hogy lassan indulhat. Neki 20 perc az út a kórházig, nekünk max 5, ezért még tettem vettem. Nem akartam előbb odaérni, mint Ő. Turmixot csináltam, kikészítettem a fiam másnapi ruháját, összepakoltam, elmosogattam, a kórházi cuccot még egyszer átnéztem.
Éééééés elindultunk... Félelmetes volt. Majdnem elsírtam magam, hogy most az én kicsikém nem fog velem aludni 4 napig. Nem akartam otthon hagyni "egyedül". A kocsiból hívtam Anyut, hogy amit tud, induljon Nyíregyházáról. 00.10-kor értünk be a kórházba. A szülésznő velünk egyszerre érkezett meg. Gyorsan felcsatoltak a CTG-re, ami regisztrálta, hogy ezek bizony tényleg összehúzódások, de még nem vészesek, legalábbis nem vészesen fájdalmasak. A dokim szerencsére pont ügyeletben volt, nem kellett külön riasztani, ami kész szerencse, mert utálom, ha miattam módosul bárkinek is a programja. Felvette az adatokat ezredszer. Kérdezgetett mindenféléket. Apa csak lesett, hogy vágok minden dátumot, címet, adatot kívülről. Ez azért lényeges, mert nemrég költöztünk és Ő még az irányítószámot sem tudta addigra megjegyezni. 00.45-kor a doki megvizsgált, ami még mindig nem volt kellemetlen, csak megnyugtatóan mondta, hogy a méhszáj 3 ujjnyira nyitva van, úgyhogy csapjunk a lovak közé és készülődhetek. Ez kicsit meglepett, mert az előző szülésnél minden sokkal lassabban történt. Volt időm felfogni, hogy mi történik velem. Most meg egyik pillanatról a másikra, már öltözzek kórházi ruhába, kapom a beöntést, aztán már szinte moccanni sem tudok az összehúzódások alatt, amik közben észrevétlenül 3 percesekké sűrűsödtek. Ekkor már az órát én nem nagyon tudtam nézni, Apjuk meg annyira drukkolt, hogy nem is érdekelte az óra.
Elindultunk tusolni, majd gyorsan vissza is fordultunk. Állítólag látszott rajtam, hogy már nagyon készülődik ki a kismanó, és már nem sok van hátra. Itt juttatták eszembe, hogy ez az egész nem rólam szól. A fájdalom csak a születés szükséges velejárója..., hogy nemsokára megint - még egyszer - mostmár kétszeresen is ANYA LESZEK... Éreztem, hogy a kicsi buksi keresi a helyét, hogy néha kétségbeesetten rúgkapál egyet, hogy az összehúzódások alatt nyújtózik egyet, hogy ki szeretne jönni... Innentől nem tudtam másra gondolni, csak RÁ!!! A fájdalom tényleg eltörpült, az idő szaladt, felfektettek a szülőasztalra és burkot repeszettek. Éreztem, ahogy a doki a kezével kicsit félre tolja a csöppnyi fejet, hogy a magzatvíz távozhasson. Hihetetlen élmény volt!
Nem sokkal ez után kijelentettem, hogy nekem nem lesz több gyerekem az már biztos! Ezen persze mindenki nevetett, és a doki mondta, hogy a kitolás előtt max fél órával minden nő ezt mondja. Kicsit megkönnyebbültem, hogy akkor már csak max fél óra van hátra. 2 fájás után a doki visszatért és megkért, hogy próbáljam nyomni, ha érzem, hogy ott a buksi. Éreztem én, már egy jó ideje, úgyhogy ők ketten számoltak, én nyomtam, Édesapa drukkolt. Közben kétségbeesetten néztem rá, hogy adjon erőt, mert az enyém fogytán van. Ő csak bátorítóan megdicsért, hogy milyen szuperül csinálom és megsimogatta a kezem. Ha lett volna erőm, felkínálom, hogy cseréljünk helyet egy percre.
Gátvédelmet kértem. Rettegtem a vágástól. (Ami persze jól tudom, hogy nem fáj, nem is éreztem az első alkalommal sem, viszont a gyógyulás volt hosszú, és kellemetlen.) A szülésznő elkérte az olajokat, amiket vittünk és masszírozni kezdte a gátat. Nekem vissza kellett tartanom a babát, a doki utasított mit, hogyan csináljak. Hihetetlen volt, ahogy becsukott szemmel éreztem, hogy centiről-centire egyre közeledik. Nem kértem semmi érzéstelenítőt, nem szívtam azt a fránya gázt, ami semmire sem jó... Teljesen tudatomnál voltam, figyelni tudtam minden mozzanatra.
3/4 3 előtt egy picivel megszületett a kicsi Lillababa. A köldökzsinór nagyon rövid volt, el kellett vágni, hogy a mellkasomra feküdhessen. Puha volt, maszatos, meleg, és nem sírt, csak kiabált. Betakartak minket, mert remegtem, úgy fáztam az izomfáradtságtól. Édes kicsi szemeivel csak pislogott. Mi meg csak mosolyogtunk, simogattunk, nem tudtunk betelni vele. Édes érzés... még most is megkönnyezem, ha eszembe jut.
Küldd el hozzánk Te is a szüléstörténetedet!
