Kisfiam születése - 2. rész

1. Az óvónénik véleményét mostmár nagyban szűröm. Tapasztaltabb szülők azt mondják, hogy az évek múlásával csak rosszabb lesz a helyzet, és az iskolában már kerülni fogom a pedagógusokat.
2. Még jobban imádom a fiam. Még több időt töltünk együtt. Segítek neki mindenben, amiben csak tudok, de már nem érdekel sem az ő nyafogása, sem az óvónénié. Oldják meg!
3. Elkezdtem leírni a nem kicsit kalandos szüléstörténetet, aminek a folytatását remélhetőleg már sokan várják. Úgyhogy még egy adaggal folytatnám.

Ott jártam, hogy ájulás után ébredés, kimerülten, de gondolatban ökölbe szorított kézzel, egy hatalmas maflást adok éppen a dokinak. És persze ezt a csodás gondolatot félbeszakította a következő összehúzódás. Ismét nyomnom kellett volna, a doki könyöke ismét közelített felém, és mázlijuk volt, hogy előre be tudtam jelenteni, hogy hányni fogok, mert ellenkező esetben sugárban kapta volna el őket a cucc. Mindezek után megkönnyebbülve, és újult erővel vártam a következő összehúzódást, hogy megmutathassam, hogy én ugye készültem. Hónapokig jártam terhestornára, ahol minden alkalommal a lehetőségekhez mérten végiggyakoroltuk a szülést, és a csapatból én voltam az egyetlen szinte, akit minden alkalommal megdicsértek, én voltam az, aki a "Te tudsz szülni!" diplomával indultam neki a nagy napnak, úgyhogy nehogy már egy szülés megmutassa nekem, hogy nem bírom.

És végre elérkezett az én pillanatom. Minden erőmet összeszedve, becsukott szemmel, elfogyott levegővel, bedugult füllel csak tettem, amit mondtak: nyomtam. Úgy, ahogy tanultam. Nem fejből, nem gyomorból, hanem ott, ahol kellett. 6 órás vajúdás, néhány elcseszett kitolás után megszületett kicsi fiam épen, egészségesen. A dokitól kaptam egy négyes alát és egy kacsintást az utolsó nyomásra, de kit érdekelt a cinikus bírálása. Csak néztem ezt a csöppséget, hogy milyen gyönyörű, és féltem, hogy összenyomom, hogy elejtem, hogy te jó ég, mit fogok csinálni eztán, hiszen most sincs semmi erő bennem. Hogy fogom végigcsinálni ezt az anyaság dolgot?

Persze az események pörögtek. A placenta megszületett – a szülésznő szerint egy picike meszesedés sem volt rajta, úgyhogy nem csoda, hogy az úrfi ilyen jól érezte magát odabent. És aztán egy csomó idő kiesett… Emlékszem, hogy elvitték megfürdetni, hogy engem varrni kezdtek közben, hogy közben visszajöttek Apával, és ott ültek mellettem, és engem még mindig varrtak, és iszonyatosan fájt, és kértem fájdalom csillapítót, és csak nevetett a doki, hogy már mindjárt végez. Emlékszem, hogy sok időt töltöttünk a szülőszobán még, hogy nem tudtam lábra állni, hogy visszaájultam, és hogy hozott a szülésznő egy infúziót, de minden olyan tompa, mintha be lettem volna drogozva, vagy részeg lettem volna, vagy olyan fátyolos-homályos az egész.

Aztán egyszercsak megelégelték, hogy ájuldozom, gyengélkedem, és segítettek beülni a tolókocsiba, és toltak. A pöttömre már itt sem emlékszem, hogy hol volt, hogy ki tolta, hogy hova lett Apával együtt. Az egész egy nagy szürkeségbe ment át. Még a műtősruhás tetovált fiú áttett az ágyamra, és kész. Biztosan elaludtam, vagy megint elájultam, nem tudom, csak eztán élesedik ki a kép, mikor magamhoz térek, gyengén, és panaszkodom a szobatársaknak, hogy nem bírok felállni, szóljanak valakinek. Egy nővér bejött a szobába, és üvöltve közölte, hogy mert biztosan nem reggeliztem, és ezért vagyok ilyen, jobban tenném, ha az uzsonnámat legalább magamévá tenném. Lehetett benne valami igazság, hiszen reggel az izgalomtól tényleg nem tudtam enni, nap közben meg ugye nem volt szabad, így féloldalasan, a szekrénykém felé fordítva a fejem, hősiesen megettem a kikészített sajtot, zsömlét, teát. Megettem, és vártam, de nem lett jobb. Sőt, már remegtem, fáztam, és iszonyatosan melegem volt felváltva. Hideg vizes borogatásért könyörögtem. Örök hálám a mellettem fekvő anyukának (akinek sajnos még a nevét sem tudom), mert a saját textilpelusát nedvesítette be nekem, és borogatta be vele a homlokomat. Kicsit később, újra nedvesítette, újra borogatott, de sajnos a szédülés nem múlt el.

Egy másik nővér ismét bejött nagy kegyesen, és ordítozva lehordott, hogy mit csöngetek, és mit szimulálok, álljak föl (hozzáteszem, hogy ha valaki érzéstelenítés nélkül, zokszó nélkül megszül egy gyereket, akkor a szülés után ritkán szokott szimulálni), majd fölrángatott, és a csaphoz vitt, a fejemet hideg víz alá tette, és tovább üvöltözött, de azt már nem hallottam, hogy mit, mert ismét elájultam. Az ágyon tértem magamhoz. Fájdalmaim voltak. Mintha csak akkor kezdődne a szülés. Megint, elölről. Az ujjamat haraptam a fájdalomtól.

A szememet kinyitottam, és láttam, hogy az ágy végénél 2 nővér áll, egy idegen orvost közrezárva. Rendes volt a doki, mert engedélyt kért, hogy megvizsgálhasson. A szobatársakat kiküldték egy pillanatra, és pusztán egyetlen, rövid, tapintásos vizsgálat alapján a doki már hívatta is a tetkós fiút, aki engem azonnal pakolt föl egy ágyra, és már gurultunk is a műtő felé. Most visszagondolva a szörnyű, hogy ez idő alatt eszembe sem jutott a csöppségem. Csak remélni tudom, hogy békésen aludt az őrzőben. Közben kértem, hogy adják ide a telefonom, hogy Apát felhívhassam, de csak durván ennyit mondtak: "Majd a műtét után!"

Folytatása következik…

Küldd el hozzánk Te is a szüléstörténetedet!