Kisfiam születése - 1. rész
4 éves kisfiamnál az óvodában beilleszkedési gondok adódtak. Állítólag mindenhol anyát keresi, nem alakít ki kapcsolatokat, nem kötik le a játékok. Az óvónénik pszichológushoz küldtek minket, akik segítségével egy óra beszélgetés után visszavezettük az egészet a szülés nehézségeire, és levontuk a következtetést, hogy a traumát nem a gyerek, hanem az Anya, azaz én nem dolgoztam még föl rendesen, ezért nem tudom én elengedni a gyermekemet, és ez kihat az Ő viselkedésére.
Hiszem is, meg nem is, de ha a csemetémnek jót tesz, akkor eleget teszek a kérésnek, mely szerint vessem papírra a születés történetét, már amennyire emlékezni tudok rá négy év távlatából. Állítólag majd ezáltal jól feldolgozom, és könnyebben elengedem… Ám legyen!
Előre bocsájtom, hogy hosszú, szomorú, orvosi túlkapásokkal, bakikkal, mérgelésekkel, és megbánásokkal jócskán megtűzdelt történet lesz. Csak azért teszem közzé mindezt, mert szeretném, hogy mindezt sokan olvassák, hogy akik még szülés előtt vannak, azok tudják majd, hogy mire figyeljenek, hogy azokat a rémes dolgokat elkerülhessék, amin én keresztülmentem, hogy bátorságot merítsenek, felvérteződjenek, és ha úgy érzik majd, hogy a helyzet nem éppen olyan, mint azt megálmodták, bátran szóljanak majd, és mondjanak nemet, ha éppen az szükségeltetik.
A történethez hozzátartozik, hogy az orvosok állítása, és az ultrahang felvételek alapján a nyolcadik hónap végéig azt hittük, hogy kislányunk lesz. Csodaszép, rózsaszínben pompázó babasarok várta a szemem fényét haza. A születés előtt 2-3 héttel azonban varrhattam rájuk a sárga takaróhuzatokat, melléjük a sárga baldachint, mert a választott orvosom elbizonytalanodott. Mintha látott volna valamit, amit eddig nem. Egy kukit. Kék színt a babasarok átalakításához már nem mertem bevállalni, mert mi van, ha mégis lány, csak képtelenek rendesen ultrahangképet elemezni, mint ahogy azt már bizonyították is. (Második gyermekem születése előtt már automatikusan sárgára rendeztem be az Ő kiságyát, és tökmindegy volt, hogy milyen nemű baba érkezik majd.)
Túlhordam mindkettőt egy héttel. Az elsőnél izgultam, azt hittem, ez baj, mert a szülésznő is megpróbálta kétszer beindítani a szülést. Bár, akkor még nem tudtam, hogy Ő ott, akkor szülést próbál beindítani, csak annyit éreztem, hogy a vizsgálat iszonyatosan fáj, feszít, amit csinál, majd a végén kaján mosollyal az arcán mondta, hogy már mindjárt beindul a szülés, láthatom, a keze is véres. (Csak halkan jegyzem meg, hogy második gyermekem születése előtt egyetlen fájdalmas, sőt, kellemetlen vizsgálatom sem volt. Úgyhogy kedves bátortalan anyukák, ha valami fáj vizsgálat közben, az baj, de leginkább jelentenivaló. És minden esetben legyen valaki a vizsgálat alatt is mellettetek, aki mindezt igazolni tudja. – Az én férjem akkor nem engedték be sajnos.) Az egészet persze teljesen fölöslegesen csinálta, mert a kicsi nem jött még. Mindazok ellenére sem, hogy mindkettőjüknek (orvos és szülésznő) megkezdődött a szabadsága, és mindketten a jól megérdemelt pihenésüket szerették volna külföldön tölteni. Pechjük volt, mert a szülés az indulásuk tényleges napján, reggel 5 órakor az egész magától beindult. Mindketten mondhatták volna, hogy nem jönnek be a kórházba, de nem tették. Úgy döntöttek, hogy gyorsan megszülünk, és már mennek is.
Adatfelvétel, beöntés, tusolás rutinszerűen ment. Beöntés után azonnal bekötötték az oxitocint, és jöttek is az erősebb fájdalmak, amiket jól tűrtem. (A tágulás jól haladt, az oxitocin pusztán a tágulási szak gyorsítására vetették be, mert sürgette őket az idő. Ezáltal a tágulás olyan mértékben felgyorsult, hogy a méhszáj kényszeredett tágulás közben megrepedt. Nem kicsit, mint utólag kiderült. Nem kiabáltam, nem nyöszörögtem, csak türelmesen szívtam a kezembe adott vacak gázt. Iszonyú rossz volt. Szerintem pont rossz ütemben szívhattam, mert a fájások között elaludtam tőle, de a fájások alatt nem tompított semmit. (A másodiknál már nem is kértem, semmire sem jó az egész. Az oxitocin pedig tök fölösleges volt, és legalább megkérdezhették volna előre, hogy szeretném-e.)
A vajúdás alatt persze hiába szerettem volna felállni, sétálni, nem engedték. Annyira kértem pedig, hogy legalább WC-re had menjek ki, mert nagyon kell pipilnem, azt mondták, ne menjek sehova. Nagysokára hoztak ágytálat, de addigra a kis buksi már beékelődött a helyére és úgy elnyomott odalent mindet, hogy akárhogy küzdöttem, de a pipi bent maradt. Cserébe viszont a lábujjam hegyéig véres lettem.
Persze a drága szülésznő, akit megfogadtunk, ez idő alatt sehol sem volt. Tisztán a fülemben csöng a kiáltás, amikor már olyan dühös voltam rá, hogy az egyik fájás végén kiüvöltöttem: - HOL VAN MÁR AZ ARANKA????? Aztán nagy kegyesen bejött, és leült az ágyam végénél egy székre, és az ujjai köré valami gézt tekert, majd egy edénybe dobta. Azt mondta, hogy törléseket csinál, de ne ijedjek meg, nem nekem, csak úgy, ha esetleg másvalakinek kellene. (Hogy miiiiit???? Törléééést???? Aztakutyafájátneki! Azért fizetek, hogy velem foglalkozzon, nem azért, hogy nyomorult törléseket csináljon!!!! – Persze egy szót sem szólhattam, mert ugye teljesen mással voltam én elfoglalva. Megnyugtatólag a drágajó férjem szorgalmasan törölgette a homlokom. Közben pedig csak néztem a bokámat és a lábujjamat, hogy véres, de senki nem törődik vele, hogy letörölje, és erőm nem volt, hogy szóljak, mert a gáz elálmosított, így pikk-pakk megint bealudtam.) Egyetlen egyszer mertem kérdezni, hogy meddig fog még tartani körülbelül, csak azért, hogy nagyjából tudjam, hogy meddig kell még bírnom. Mondhatott volna másnap reggelt is, de csak lesajnálva kaptam egy választ, hogy "Ne nyafogjon már!" ...hát, ha eddig a hangom sem lehetett hallani, akkor eztán tényleg befogtam a szám. Iszonyúan megbántott.
Valamikor kettő körül kegyeskedett megjelenni a doki is. Kérdezte, hogy érzek-e székelési ingert. Persze tudtam, hogy így fogja kérdezni, mert mindenhol így hívják, de engem fölöttébb zavart ez a kifejezés. Egyrészt, mert elképzelni sem tudtam, miért érezne az ember székelési ingert, miközben a gyermeke megszületését várja, másrészt, meg az összehúzódásokkal járó, lassan sűrűsödő fájdalmon kívül semmit nem éreztem.
Persze Ő úgy gondolta, hogy már biztosan itt az idő – tuti indult a repülő vagy valami -, úgyhogy pikk-pakk utasított, hogy nyomjak, Ő pedig teljes súlyával ráfeküdt a hasamra. Én persze nem nyomtam, hanem ellentartottam neki, mert iszonyú kellemetlen volt, ahogy belekönyökölt a gyomromba. Semmi haszna nem volt az egésznek, pusztán a hólyagom ürült ki, de legalább megkönnyebbültem. Egyáltalán nem érdekelt, hogy mit gondolnak erről. Én nem kértem, hogy könyököljön belém, úgyhogy vállalja a következményeket. Persze, ez nekik gondolom természetes. Azóta sokakkal beszéltem erről, és néhányan nemhogy pipilnek, de a széklet ürítése sem ritka a kitoláskor. Nincs ezen semmi szégyellnivaló.
A következő összehúzódásnál csak annyit kért, hogy hajoljak előre, tartsam vissza a lélegzetem, nyomjak, de persze Ő ismét könyökölt, én ismét ellentartottam, aminek következményeképp elájultam. Valamikor suliban játszottak a fiúk olyat, hogy az egyik, amúgy nem túl okos lánnyal csináltattak 10-20 guggolást, majd a levegőt benntartatták, és összenyomták a tüdejét, a csajszi pedig elájult. Ők ezt jó mókának gondolták, én pedig már akkor szánalmasnak véltem a gondolatát is. Nah, valahogy ilyen szánalmasan éreztem magam, mikor magamhoz térve a doki még le is szidott, hogy rosszul veszem a levegőt.
Folytatása következik…
Küldd el hozzánk Te is a szüléstörténetedet!
