Dániel születése
Az ágyban ültem reggel fél hatig, akkor felébredt a párom, és kérdezte, miért ülök. Jól meg is sértődött, hogy nem szóltam neki, de hát úgyse tudott volna mit csinálni. Hat óra körül már eléggé fájtam (kb. 7-8 percenként), úgyhogy elkezdtem készülődni. Fél nyolckor bementünk a kórházba.
Előkészítettek, ami abból állt, hogy adtak egy kúpot, ugyanis - hála az égnek - beöntés helyett nálunk kúp volt! Borotválni meg nem kellett, mert indulás előtt elintéztem, így indultunk a szülőszobára. Bár nem volt muszáj ott lenni, de én le akartam ülni. Nem bírtam menni a derekam miatt. Felfeküdtem a szülőágyra, és utána már fel se tudtam kelni onnan. A saját dokim nem volt ott, mivel vasárnap volt, és vidékre utazott, de így is egy annyira kedves, türelmes orvost fogtam ki, hogy hihetetlenül szerencsésnek éreztem magam. Ráadásul a két szülésznő is tündér volt, az egyiket kiskorom óta ismerem, anyukámnak jó barátnője. Mindketten iszonyú sokat segítettek nekem. A párom végig velem volt, ha kellett, masszírozta a derekamat, vagy törölgette az arcomat, vizezte a számat, beszélt hozzám, biztatott. Dél körül már annyira fájtam, hogy ordítottam a gázért (sokan mondták, hogy használ - nekem pechem volt, nem hatott). Megkaptam, szívtam, mint az őrült, ki se engedtem a kezemből a maszkot, de semmit sem használt. Annyira fájtam, hogy már totál nem voltam magamnál. Brutális volt! A kedvesem azt hitte, a gáztól, de nem attól volt. Attól csak hányingerem lett, de akkor is szívtam, csak már a párom tartotta elém, mert én nem bírtam.
Egy órakor jött a doki, megnézett, bő kétujjnyi... burokrepesztés (aminél becsuktam a szemem, mert hírből hallottam az eszközről, amivel csinálják, és valahogy nem volt lelki erőm szembenézni vele)... erősödtek a fájások. Innentől kezdve végig kiabáltam, szó szerint. A párom meg csak biztatott, vizezett, törölgetett, csókolgatott, imádnivaló volt. Kettő körül rámjött egy pánikroham, és azt hittem meghalok. Begörcsöltem, de nem csak a kezem, ahogy szokott, hanem a lábaim is. Szédültem, kb. ötszázzal vert a szívem, nem kaptam levegőt. Ablakot nyitottak nekem, legyeztek, életem párja masszírozta a kezeimet, a szülésznők meg a lábaimat. Nagy nehezen jobban lettem.
Elkezdtem érezni, hogy nyomnom kell, bár még nem voltam teljesen kitágulva, elég messze voltam tőle. Olyan erős fájások törtek rám, és annyira kellett nyomnom, hogy teljesen elvesztettem az önkontrollomat. Tudom, hogy mindenki beszélt hozzám, a párom finoman pofozgatott is, hogy térjek magamhoz, de nem ment, csak kiabáltam, hogy nem akarok nyomni, de muszáj... aztán ki tudja, hogy, de valahogy mégis sikerült visszatartanom.
Elkezdtem fájdalomcsillapító után is könyörögni, de arról már lecsúsztam... Negyed négykor megvizsgált a doki... négyujjnyi megvolt, érezte a buksit is, de volt még valami pereme a méhszájnak, ami félig még megvolt... elkezdett kézzel tágítani, vagy masszírozni, közben persze kb. félpercenként, vagy még sűrűbben jöttek a fájások, és kellett volna nyomnom, iszonyatos ingerem volt rá. Eltűnt a perem, nyomhattam volna, de tele volt a hólyagom, jött a katéter... mivel nem nagyon volt idő, nem óvatoskodtak... kijött a pisi, elkezdtem nyomni. Szerencsére leszerelték a lábkengyelt, vagy mit, nem kötöztek le. Fel kellett húznom a lábaimat. A párom fogta a jobb lábamat, és tartotta a fejemet, számolt, de közben valahogy a kezemet is fogta, nem tudom, honnan volt ennyi keze?! A bal lábamat a doki fogta, a kezemet az egyik szülésznő, és a másik meg várta Danit.
Háromnegyed négy előtt megjelent a kicsi buksijának a teteje. Azt mondták, pár nyomás, és kint van... hááát, nem így lett. A fájások szinte állandóan jöttek, végig nyomtam, nem volt megállás, de csak millimétereket haladtunk. Közben már kimondhatatlan fájdalmat éreztem, ívben meg voltam feszülve, és csak folyamatosan nyomtam. Leírhatatlan érzés volt. Ott alul meg úgy éreztem, hogy a szülésznő kiskanállal körbe-körbe vájkál, közben pedig csak az ujja volt az. Tágított!
Na, megvolt a gátmetszés is. Észre se vettem!!! Végül 35 perc nyomás után 16 óra 20 perckor kibújt Dani! (Igaz, a dokinak könyökével segítenie kellett a végén!). Ahogy kicsusszant, megszűnt minden fájdalmam! Hallottam, hogy sír, meg láttam, hogy a párom is könnyezik, én meg csak feküdtem, és vártam, hogy rám tegyék. Tették is szinte azonnal, miután az édesapja elvágta a köldökzsinórt.
A mellkasomon pihegett, felemelte a fejét, és rám nézett a hatalmas mélykék szemeivel, én pedig úgy elkezdtem sírni! Megállt a világ! Ilyen boldogságot még soha nem éreztem!
Aztán elvitték, és a kedvesem is Vele ment. Közben megszületett a lepény is (nem egy szép látvány), és elkezdtek varrni, ami maximum 10 percig tartott, nem volt vészes. Arra már nem engedték be a páromat, de ő addig Danival volt, és fényképezgetett. A megfigyelési időre ketten voltunk, mert a babát inkubátorba tették. Gyönyörű élmény volt a szülésem, bármikor végigcsinálnám újra!!
Írta: Kriszti (Dániel édesanyja)
Küldd el hozzánk Te is a szüléstörténetedet!
