Beszámoló, Gólyahír, vagy amit akartok - 1. rész
Kedden 5.-én már reggeltől olyan izé
voltam. (Már reggel bőgtem, de hogy miért?) Nap közben egyre jobban
görcsöltem, de nem is ez aggasztott, hanem, hogy a császárhegem piszkosul fájt.
Gondoltam úgy dél-felé, ez már nem játék, felhívom a Mikót, hogy mit kéne
tenni? Mondjon már valamit, mégiscsak Ő AZ orvos. Telefonban történő
helyzetleírásom, rövid ámde annál tartalmasabb pár mondattal illette: Sorry!
Beteg vagyok, itthon fexem influenzával! Menjek be a kórházba, a "fiúk megnéznek"! (És lecsapta a telefont...) Pffhh!!!
A hirtelen jött hidegzuhanyból felocsúdva, irgalmatlan csalódott, és
mérges lettem. Ez már a 4. alkalom volt, hogy ilyen-olyan indok miatt, nem volt
számomra elérhető, Amikor szükségem lett volna rá... Elvégre... Ő volt! A
fogadott orvosom. Azt hiszem illő lett volna kicsit normálisabban hozzám
állnia! Ekkor jött az agyalás... Hogy akkor most mi lesz?
Azt tudtam én a Délpestibe, a 2 helyetteséhez nem megyek. Az egyik az
Ikreknél nem látta a 'B' magzatot, - ugye -, a genetikai Uh-n, a másik meg a
jelenlegi SZTK-s körzetes nődokim lenne, ha járnék hozzá. Így jutottam
ismételten el agyban a végső menedékként örökké előhúzható Hajdú Krisztina
Doktornőhöz. Báár... most
is azt mondom, nem igen volt más lehetőség, és a történtek ismeretében
beigazolódott a felé fordított bizalmam! (Ebben mondjuk, semmi kétségem nem
volt egy percig sem! Egy ilyen Emberben! Nem lehet csalódni!!!)
Telefon 2... Történetleírás után, Doktornőtől kiakadás, hogy: "Ezt mondta
a fogadott orvosom??? Hmm..." Ezt mondta... Természetesen ekkor is bőgtem, már full
ideg voltam, hogy miért kellett megint megszívnom, stb.
Doktornő, röpke módon tudtomra adott felháborodottságán túl lépve,
máris mondta a megmentő variációt. (Imádom a csajt!!!) "Dr. XY ügyel ma,
cuccoljon össze, és irány be a MÁV-ba az ügyeletre! Elküldeni nem fogják, ne
sírjon, nincs semmi baj! De ez nem játék!!!" - utasított
Ezek mellett folyamatosan telóban voltunk Apával, jött haza, ahogy
csak tudott,
én meg zuhany - hajmosás - pakolásba kezdtem. Kb. 18-óra felé értünk
be a MÁV-ba, minden úgy zajlott, ahogy elővezette a doktornő.
Ügyeletes Dokinak tartottam egy kb. 5 perces történetleírást, önmagamról,
hogy ugye érthető legyek, hogy 2006-ban hogyan és miért és miként kerültem a
Szabolcsba, a Doktornőhöz, hogy azóta mi történt, miért is vagyok ma megint
ott, és nem a fogadott orvosomnál... stb. (Ez a doki is kerekítgette szemét
rendesen a "Sorry"-val kezdődő mondatsor hallatán.)
Jött a dolgok érdembeli része. Irány a vizsgáló, ultrahang. Ekkor már
eléggé konkrét fájásaim voltak, ki is kötöttem a szülőszobán sitty-sutty. Itt
is elmeséltem az elmúlt 2 évem történetét, majd CTG-re tettek, fektettek. Hosszú,
órákig tartó CTG várt rám... A Baba
szívhangját, mocorgásait, az esetleges fájások erősségét mérő műszeres megfigyelés
következett, aminek én már-már nem nagyon örültem, mert tudtam, mi a céljuk
vele.
Ahogy ott feküdtem, behívták Apát, úgy már kicsit elviselhetőbbek
voltak a történések, de már ekkor nagyon környékezett a kiborulás, a bőgés...
Történt ugyanis, hogy bárki!!!, szó szerint bárki, elment a szülőszobám előtt,
és közben rám pillantott, megállt... (Ez értendő a takarító nőtől kezdve a
'szolgálatban' levő úgy 5 szülésznőre, és még mittomén' kikre...) megállt, és közölte: - Én magácskát valahonnan ismerem! Hmm... Igen! Ismertek!
Én is Őket. Jól emlékeztem mindegyikre a Szabolcsból. Kikerülhetetlen volt,
hogy ne kelljen elmesélni a "történetünket" 2006-tól kezdődően a jelenig... :(
Mindenki ledöbbent. Egyenként, külön-külön. Én meg csak nyeltem.
Tartottam magam, és bíztam. Bíztam abban, hogy pár óra, visznek a műtőbe, és
lezárhatom azt a bizonyos 2 évet... Végre pontot tehetek... De nem így alakultak a
dolgok. Jött egy orvos, mint később kiderült, Ő volt a doktornő által említett
ügyeletes, de Vele még nem találkoztam és kissé érdekesen reagálta le, hogy én
csak azt szajkózom, hogy: Mikor visznek már a műtőbe? Semmit nem értett, nem
tudta a „kórismét"
Kicsit amolyan beszólogatós stílusban, szinte lecseszett, hogy értsem
már meg: Nincs oka annak, hogy 36 hetesen csak úgy a műtőbe toljon! Volt egy
mondata, azt sikeredett mondania, hogy:
- Ez így ebben az országban
BŰNCSELEKMÉNY!!! Én nem teszem meg!!!
Naaa... :( Nekem sem kellett több, már nem bírtam tartani magam. (Az
Ikrekkel is ezt szajkózták a '"Fő-okosok" mikor meghoztunk azt a döntést, hogy
legyen vége a terhességemnek...)
Piszkosul elkezdtem sírni, mondhatni önkívületi állapotba kerültem,
kikészültem. Odafordultam Apához, és csak sírtam. Ő is kicsit... Meg
nyugtatgatott, hogy "Elég, már ne sírj! Ne sírj!"
A Doki nem értette miért borultam úgy ki, kissé még bunkóbbra vette a
figurát, Kérdezgetni kezdett, hogy akkor mondjam meg, milyen okot írjon a
'munkalapra'???
Itt követtem el talán a legnagyobb hülyeséget, mert szinte
leüvöltöttem a fejét, hogy:
- Irja azt, LELKI OKOK!
Ekkor egy szó nélkül otthagyott minket. Mi csak
álltunk összeölelkezve, szinte kapaszkodtam Apába. Próbáltam kizárni mindent,
és mindenkit a külvilágból magunk körül. Már ott tartottam, hogy haza akarok
menni!
Folytatása következik...
Írta: Krisztys (Patrik édesanyja)
Küldd el hozzánk Te is a szüléstörténetedet!
Szólj hozzá Te is a Fórumban!
