2025. október 01., szerda - Malvin napja

Más gyerekét nevelni?

Előfordult már veled, hogy a gyermekedet a szemed láttára ütötte, lökte, rángatta, cibálta meg egy másik gyermek? Előfordult már veled, hogy ilyen esetben lefagytál, mert a döbbenettől semmi nem jutott az eszedbe? Marta már a lelkedet utólag, hogy miért nem védted meg a csöppséged, hiszen ott voltál, és láttad is az egészet? Bevallom, velem megtörtént. A közelmúltban pedig sok anyuka érkezett hozzám hasonló panasszal, ezért úgy gondolom, érdemes a témát kicsit átrágni.

A kérdés egészen összetett, mert nem mindegy, hogy ki, mikor, hogyan, hányszor bánt. Testileg, lelkileg, egyszer, gyakran, direkt vagy csak véletlenül tipor valakinek a lelkébe. Az sem mindegy, hogy a megbántó fél a megbántotthoz képest életkori és testi fejlettségben milyen szinten áll. És nem utolsó szempont, hogy a szülők hogyan viszonyulnak a helyzethez, egyáltalán látják-e, észlelik-e, és próbálják-e lereagálni a dolgot.

Vannak gyerekek, akik dadogni kezdenek egy-egy atrocitás után, vannak akik mélyen magukba zárják, és később, a lelki fejlődés egy más szakaszában buknak elő a régi sérelmek, de az is előfordul, hogy egy gyermek csak tűr, tűr, és jön egy utolsó csepp a pohárba, ami "kiborítja a bilit", és látszólag oktalanul válik kezelhetetlenné egy apró probléma miatt. Az ilyen esetek megelőzése érdekében minden jó szülő igyekszik úgy terelgetni, igazgatni csemetéjét, hogy egyáltalán ne is keveredjen semmilyen konfliktusba a társaival.Viszont érdemes azon is elgondolkodni, hogy jó-e az, ha már kicsiként is konfliktuskerülésre tanítjuk? Meg kell-e tanítanom egy gyermeket arra, hogy megvédje magát? Mennyire kell egy szülőnek közbelépni, beavatkozni egy kialakult vitába? Mikor vagyok jó szülő?

Neveljük-e más gyerekét

Ilyen és ehhez hasonló kérdések tömkelege kavarog a fejemben a gyermeki viták, veszekedések kapcsán, és gondolom, nem vagyok ezzel egyedül. okosnak lenni, általános szabályokat felállítani lehet, de mint minden gyermek, úgy minden probléma is egyedi, így majdnemhogy felelőtlenség lenne azt állítani, hogy egy-egy hasonló esetre van sablonos, mindenki által használható megoldás. Persze azért léteznek az alapszabályok:

A testi fenyítés más gyerekével szemben is ugyanúgy büntetendő, és nem is biztos, hogy célra vezető. Úgy gondolom, hogy a saját gyermeknek is csak egyetlen pofont kell adni egész életében, már csak a mihez tartás végett is, hogy tudja milyen is az, és ne akarjon többé eljutni addig. Külön hangsúlyoznám, hogy nem a pofon nagysága kell, hogy elrettentő legyen egy gyermek számára - mert könnyű egy kicsikének jó nagyot lekeverni -, hanem a hozzá kapcsolódó lélektani dolgok miatt, a szeretet elvesztésétől való félelmében nem fog többé rosszat tenni a csöppség. Megér egy külön misét ez a téma is, hiszen mosolyogva pofozni, vagy következetlenül nevelni értelmetlen. Más gyerekének pedig Te nem adhatsz "atyai pofont", hiszen az a gyereknek semmit nem fog jelenteni, pusztán a felnőttektől fog félni azt követően, ezért más gyermekének az effajta nevelését ne vállad fel, mert nemhogy eredménytelen lesz, de még meg is büntetnek érte.
Verekedő gyereket hatástalanítani nem egyszerű feladat, pláne, ha nem a tiéd a kölök. Még nehezebb dolgod van, ha a verekedő gyerek felügyelője hátat fordítva fittyet hány a dologra. Egy ökölbe szorított kezet lefogni, egy rugdosódó lábat a földhöz tapasztani nem kis feladat, pláne, ha hozzátartozói kéz nem segít a dologban.
Vannak olyan esetek, amikor egyszerűen nincs hibás, és van olyan is, amikor mindkettő, és van olyan is, amikor egyszerűen lehetetlen megállapítani, hogy ki vétett, és akad olyan szituáció is, amikor értelme sincs bűnöst keresni, mert egyáltalán az, amit a gyerek művel egyedül vagy csoportosan, az maga egy tiltott tevékenység.
Azt, hogy egy gyereknek meg kell tanulnia megvédenie magát elfogadom, de direkt ezért ne uszítsunk rá egy másik gyereket, hogy jól püfölje meg, hátha ügyesedik valamit.
A teljesség igénye nélkül az utolsó szabályom ezen az oldalon a következő lenne: Az én gyerekem sem mindig szent, ugyanúgy ahogy más gyerek sem. Én megnevelem az enyémet, ha hibázik, de másoktól is elvárom, hogy ugyanezt tegyék ők is, pláne, ha az én gyerekemmel szemben történik az atrocitás. Nem csak az én lelkemnek, de a gyerekem lelkének is fontos, hogy pont kerüljön a mondat végére, és a hibás elnyerje méltó büntetését, de legalábbis ne maradjon szó nélkül a dolog.

A jó idő beköszöntésével, a játszótérszezon beindulásával egyre több konfliktus szem- és fültanúi lehetünk. Ha ezeket az eseteket megbeszéljük, talán okosabbak lehetünk, mások hibáiból tanulva jobb anyává válhatunk. Hozom én most az első esetet, mondjátok el róla a véleményeteket, és ötöljük ki együtt, hogy mi lett volna a helyes reakció az anya és a gyermek részéről.

Esettanulmány. Oldjuk meg közösen!

A történet szereplői (kitalált szereplők):

Dani, aki imád verekedni.
Peti, aki utál verekedni.
Dóri, Dani anyukája aki állandóan telefonál.
Piri, Peti anyukája, aki játszik a gyerekével.

Helyszín: Játszótér.

Esemény:

Piri és Peti szépen játszadoznak a játszótéren, homokvárat építenek. Hamarosan megérkezik Dani és Dóri is. Természetesen Dóri fülén lóg a telefon, de egyáltalán nem fontos a beszélgetés, kihallani, hogy csak csacsogás az egész. Dani odarohan Petihez, kiveszi a lapátot a kezéből, arrébb löki a félig kész homokvártól, majd szétrontja azt. Dóri már a játszótér másik végében jár, föl sem tűnik neki, hogy történt valami. Piri közbelép, szépen kéri a lapátot Danitól, de a gyerek nem adja, cserébe egy lapátnyi homok landol az arcában. Piri odakiált a Dórinak, hogy jöjjön segíteni, de az csak lassan, nagyon lassan jön oda, a telefonját le sem teszi, csak félretartja kicsit. Piri röviden elmeséli az esetet, de Dóri válasza csak ennyi: Van ilyen!

Te mit tennél ebben az esetben? Szerinted van jó megoldás?