Beszokás, bent alvás

Egyszer már próbálkoztunk azzal, hogy nem hozom haza délben. Egy hétig biztattuk, segítettük, de nem, nem sikerült, sőt, eljutottunk addig, hogy már délelőtt elkezdi hergelni magát, sírva, nyöszörögve, hogy ő márpedig hazajön, mert én megyek érte.

Akármilyen kemény szülő is vagyok, a gyereksírás mindig a gyengém volt. No nem az a nyüszizős, "valamit akarok" sírás, hanem a könnyes, kétségbeesett, megnyugtathatatlan sírás. Ez esetben pedig az óvónéni is felhívott legutóbb, hogy nagyon sír, nem tudják megnyugtatni, menjek érte inkább. Az egy hetes zokogás, és az utolsó telefonhívás miatt feladtuk. Így minden délben megyek érte azóta is.

Egyrészt megerőszakolom magam, mert szerintem neki ott jobb dolga van a gyerekek között, mint a számítógépem mellett, miközben egyedül játszik, másrészt fél nap alatt semmi munkát nem lehet elvégezni, így olyan, mintha nem is kaptam volna semmi szabadidőt, harmadrészt pedig kétszer sétálok egy nap. Délben az egyik, délután a másik gyerekért.

Ha megkérdeztük tőle, hogy miért nem szeret ott aludni, nagyon ügyesen felsorolja a kifogásait, de éredkes módon minden nap mást.

• Mert Kristóf bánt.
• Mert sötét van a szobában.
• Mert nem hagynak aludni.
• Mert hideg van.
• Mert ott senki sem szeret.
• Mert nem is vagyok álmos, és nem akarok aludni, de ott kötelező.
• Mert nem vagy ott Anya.
• ... és még sorolhatnám a kifogásokat napestig.

Most erőt vettünk magunkon, megbeszéltük, hogy ez nagyon fontos, és neki nagyon jó móka, és ez ellen most nincs kifogás. A bölcsiben alszik és kész. Tisztában vagyok, hogy a sírás csak nekem szól a beszoktatás idején, és amúgy nagyon jól elvan, sőt, gyönyörűen fejlődik közben, de felmerül bennem a kérdés, hogy hol van a határ. Hol van az a pont, amikor bele kell nyugodni abba, hogy ez a gyerek márpedig nem fog még bent aludni a bölcsődében, mert nem elég érett a dologra? Meddig lehet próbálkozni? Mikor mondhatja azt egy szőlő, hogy akármilyen erőszakosan is hangzik, de márpedig most ez nem megy, nem hozlak haza?

A kérdés kétélű:

1. A gyerek szempontjából: A lelki törést megelőzendő nem megyünk bele olyan dologba, ami neki nem jó. Még nagyon sok időt fog eltölteni a bölcsiben/oviban, nem jó, ha már most megutáltatjuk vele a dolgot. Viszont azt sem szeretném, hogy hozzászokjon ahhoz, hogy ha egy kicsit sír, már teljesedik minden kívánsága. Mennyi ideig hagyjam sírni? Az egy hetes zokogás az előző próbálkozásnál megtörte az erős akaratomat, a második próbálkozásnál vagy nagyobb szerencsém lesz, vagy olyan okos lesz, hogy tudja, hogy csak egy hétig kell sírni, és akkor úgyis teljesül a kívánsága. Most légy okos szülő!!!
2. A szülő szempontjából: Dolgoznom kellene. Napi 3 óra nem elég arra sem, hogy kitaláljam, mit fogok csinálni aznap, nemhogy kivitelezzem is. Az életem így kész téboly. Rohanok egyik ponttól a másikig. Jó szülő vagyok, ha az anyagiak megteremtése miatt adom bölcsibe a gyerekem? (Na, jó, az én lelkem emiatt nyugodt, mert a kicsikém már bőven elmúlt 3 éves, de ha fiatalabb lenne, akkor ez biztosan benne lenne a pakliban.) Jó szülő vagyok, ha hagyom sírni? Olyan embertelen az egész. Másrészt tuti biztosa vagyok abban, hogy csak nekem szól az egész hiszti, mert tudja, hogy SOHA nem hagytam sírni ok nélkül. Van egy gyerek ennyire okos? Képes arra, hogy egy teljes hétig turbózza magát ahelyett, hogy szépen aludna egyet??? Jobban teszem, ha hozzászokok a helyzethez, és az itthoni alvásidőben próbálok alkotni valamit, ami pénzt hoz?

Hihetetlen nehéz döntés. Az élet tele van ehhez hasonlókkal amióta megszülettek a gyerekek. Ennyivel könnyebb egy gyerektelen szinglinek, akinek ilyen vacak dolgokkal nem kell foglalkozni. Persze az is igaz, hogy a gyerektelenek jutalomként nem kaphatnak nyálas babapuszit, pici mancsos simogatást, édes kucorodást, és várva-várt találkozást "Hiányoztál! Szeretlek Anya!" megjegyzéssel.

Adjatok tanácsot, meddig hagyjam ezt az okos nagylányt nyöszörögni, sírni?