Beszámoló, Gólyahír, vagy amit akartok - 3. rész
Már azon idegeskedtünk, hogy csak legyen annyi idő még, hogy
APA beérjen a kórházba, mire kell!!! Pörögtek az események, asszem úgy fél 8-körül
már a szülőszobán voltam, ismét CTG-vel a pocimon. Kaptam branült, infúziót,
jött az anesztes doki, hogy elmesélje, amit már tudtam. Vagyis, hogy mit, miért,
és hogyan fog tenni. Ismét szóba jött, hogy 'Min vagyunk túl!', és hogy most
minden OK lesz, ne izguljak! /Könnyen mondta... Bár nagyon aranyos volt,de
mégis.../
Befutott az ügyeletesként beajánlott doki is. Kicsit
beszélgettünk, Ő is próbálta elsimítani, lefinomítani azt a kedd éjszakai
félreértést, én is próbáltam mosakodni, hogy mennyire sajnálom, hogy nem
sikerült az önkontrollom megtartani. Végülis, megállapodtunk, lapozzunk, és
figyeljünk az előttünk álló dolgokra.
1000 féle aláírni való után jöttek a tettek. Illetve jöttek
volna, mert hirtelen eltűnt Patrik szívhangja!!! Volt nagy
ijedelem, kapkodás, ordítozás, hogy:
- Azonnal
forduljak az oldalamra!!!
Kaptam oxigénmaszkot. Mit ne mondjak: Szörnyű volt. Annyira
féltem. Végül minden rendeződött, Szülésznő nyugtatgatott, hogy ilyen
előfordul, ne készüljek ki.
... Egyből felsírt! Olyan jó volt hallani!!!! ...
Még nem voltam előkészítve a műtétre, se borotválás, se
beöntés, no meg egyéb ilyen nyalánkságok. A vége az lett, hogy bármit
csináltunk, a csajszi végig ott volt mellettem kezében a Doppler-műszerrel és
hallgatózott. /Értsétek ezt úgy, hogy a slozin is... Áááá... Nem is volt ciki!/ Zuhany alatt is, megfigyelték Patrikot. De, hogy valami jó is legyen, mire
végeztem az előkészítéssel, előkerült APA! :) Nem volt szükség az anestes doki
által felajánlott lehetőségre, miszerint Ő majd húzza az időt, hogy megérkezzen
az Apuka!
Ismét felgyorsultunk, jött a beteghordó fiú, bemutatkozott!,
és már magyarázta is, hogy mijét hol, mikor fogjam. Átpakolt, és indultunk is. A
műtőben ugyanúgy zajlottak az előkészületek, mint múltkor. Felbiggyesztett a műtőasztalra,
cicahát, érzéstelenítő, spinál, és már csak várnunk kellett a zsibbadást, ami
jött is. Vérnyomásmérő, takaró-textil fel, kicsi elterelő beszélgetés, és már
kérdezték is, nem érzek-e fájdalmat, mert... Elkezdték!!!
Nem fájt, ugyan azt a kenyérdagasztást éreztem, csak kissé
erősebb kivitelben ekkor még. Közben az anestes doki folyamatosan próbálta
terelni a gondolataim. Végig dumált, be nem állt a szája. :) Kevés sikerrel...
Nekem úgy tűnt teljes testemmel remegek az idegességtől, de
ez valószínűleg lekorlátozódott a nem zsibbadó tagjaimra. Percenként dolgozott
a vérnyomásmérő, és csak azt ismételgették, hogy próbáljak meg lenyugodni,
legalább egy kicsit! Háátt... Nem ment.
Nem tudom mennyi lehetett a vérnyomásom - pulzusom, de hogy
a csillagos eget környékezte az valószínű. Képtelen voltam másra gondolni,
hiába meséltek bármiről. Már-már kellemetlennek éreztem a matatást, a
nyomkorászást, mikor a doki elkáromkodta magát, és közölte, hogy úgy be van ékelődve
a gyerek, hogy nem tudja kiszedni.
Valaki társult hozzá, aki felülről a bordáimtól próbálta
lefelé nyomni Patrikot, kevés sikerrel... /Ez kimondottan kellemetlen volt,
fájni nem fájt, de a szuszt' kinyomták belőlem elég rendesen./
Ekkor jött a mentő ötlet: Összekombináltuk a császárt, a
szüléssel! Kérték, 'nyomjak!' ...Nyomtam...
Elsőre bíztatott a Doki, hogy:
- Ez az!!!
Puposodik!!! :)))
Másodikra:
- Előbukkant
a feje!!! :)))
Harmadikra:
- MEGSZÜLETETT
PATRIK!!! :)))
10:36 percnél jártunk. Egyből felsírt! Olyan jó volt hallani!!!!
Kicsit megkönnyebbültem talán, és egyben még idegesebb is
lettem, mert egyre közeledett a perc, hogy megtudjam, valóban rendben van-e
minden a Picikénkkel!
Folytatása következik...
Írta: Krisztys (Patrik édesanyja)
Küldd el hozzánk Te is a szüléstörténetedet!
Szólj hozzá Te is a Fórumban!
