Beszámoló, Gólyahír, vagy amit akartok - 2. rész
Jött az ismert szülésznő, kért-kedvesen, hogy menjünk vissza a CTG-re,
feküdjek le. Figyelniük kellett a babát. Főleg hogy ilyen állapotba kerültem.
Így lett. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egyszer csak feltűnt a doki, de
kb., mint akit kicseréltek! Célozgatott rá, hogy Ő nem tudta min mentünk
keresztül, és hogy 14 hónap sem telt el a tragédia, és a vele együtt járó
császármetszésem óta, meg, hogy így már mindent ért, stb. Meg izééé, de értsem
meg!
Ha betöltött 37 hetes lennék, semmi akadálya nem lenne a kérésemnek, de
így még nem lehet, nem szabad!!! Bla-bla-bla... (Kissé visszavett a figurából,
ez igaz... De még mindig nem tudom, hogy akkor az a doki, aki az Ügyelet feliratú
ajtó mögött tartózkodott Kicsoda volt??? Én annyira kivoltam, hogy fel sem tűnt
a 2 Pasi nem ugyanaz.)
Itt már úgy éjjel 1 óra körül jártunk, nyilvánvalóvá lett, hogy aznap
nem lesz műtét. Apa még próbált nyugtatgatni, majd lassacskán 2 óra körül
hazaindult. Én meg maradtam ott fekve a CTG-vel a pocimon, és minden akaratom
ellenére hagytam, hagynom kellett, hogy addig ügyeskedjenek, amíg leállnak a
fájásaim. Közben lecserélődött a Szülésznő mellettem, ismét eljátszottuk az 'Én
magát ismerem' - játékot'. Piszkosul elegem volt mindenből...
Kérték, pihenjek, aludjak, mert végül baj lehet, de nem tudtam. Hogy
is tudtam volna? Ilyen lelki állapotban? Ááááh...
Reggel 6 körül jött hozzám egy orvos csoport, tanakodtak mit tegyenek velem/velünk.
Leküldtek újra az Ügyelet feliratú ajtóhoz, már másik doki volt ott, Ő is
megmérte a császárhegem. Ezt még este 6-kor 5mm-nek mérték, így szerda reggel
6-körül már csak 4,1mm-re tudta megtenni. (Én mondtam, hogy fáj! Ha meg fáj
az ugye azt jelenti történik ott valami. Ez a valami a hegem folyamatos
elvékonyodása volt, tudtam-éreztem én ezt UH vizsgálat nélkül is.)
Vissza CTG... A hozzám érkezett orvos csapat tagja volt a szülészet
vezető fődoki is. Ő is egy emberséges, kedves, megnyugtató jelenségű Ember volt! Beszélgettünk. Illetve próbáltunk, mert úgy bőgtem, mint a záporeső. Simogatta
a vállam, vígasztalt, hogy mindent ért. És tulajdonképp igazam van, de tartsak
ki hétfőig!!! Akkor már minden akadály nélkül mehet a műtét. Megígérte a Hétfő a
Mi napunk lesz!!! Hacsak spontán nem adódik olyan helyzet, ami miatt
halaszthatatlan a műtéte elvégzése. Szerdán 6.-án úgy 10 óra körül átkerültem
osztályra. Fő-fő dokival a napi viziteken, jelentőségteljesen össze-összepillantottunk,
szinte sugallta a szeme, hogy:
- Nyugi!!! Kitartás!!! Elmúlt
1 nap!
Elérkeztünk a 7-e estéhez, amikor Én ismét gyanús voltam magamnak, egész
nap, de rágondolni sem mertem, nehogy elkapjon megint a sírás, hogy semmi nem
lehet úgy, ahogy én szeretném. Inkább elhessegettem minden efféle érzéssel
kapcsolatos gondolatom, de a testem nem tudtam átkódolni. Semmi nem volt jó,
nem találtam helyem. Aztán éjjel beindultak az események.
Ismét a görcsök, a hegem annyira fájt, hogy már - ettől is - sírtam. Patrik
annyira ficergett bennem, hogy azt hittem kibújik egyedül Ő maga, mindenféle dokis
segítség nélkül. Közben a hasam alsó részében folyamatosan a 'millió tűt
döfködnek' kellemes érzés volt még pluszként a bónusz. Szólni nem akartam, hogy
mi is történik velünk, meg akartam várni a tutit, amikor már nem táncolhatunk
vissza. Addig-addig vártam, mígnem már elérkezettnek véltem az időt, de akkor
jött a koppanás: A ball lábam nem tudtam mozdítani. A külső része egy csíkban
zsibbadt, a többi úgy szimplán égett. Mit tehettem? Maradtam az ágyamban, kivártam
a reggeli ébresztőt 6-kor. Jött a Nővérke Ő egyből küldött egy az osztályon
tartózkodó dokihoz, hogy megnézzen, mi is van velem. Rettenet nehezen lábra
evickéltem, kisántikáltam a vizsgálóba, fel a székbe... Heurékaaa!!! (Nem
kevés időbe telt mire ezt megtettem. Gyenge voltam, görcsöltem, szédültem.) Majd
megláthattam a csillagokat! Dokinő úgy megvizsgált, hogy én még ilyet nem
éltem. Velem ilyet sehol-soha-senki... Úúúhh... Persze, nem közölt semmit,
amilyen mufurc nő volt.
Ismét CTG, ott a patológián. Ki-be rohangált, egyszer csak úgy 1 órás
megfigyelés után, közölte, inkább mormolta az orra alatt, hogy:
- Hmmm... Be van szűkülve! - és
ismét kirohant.
Én ismét beparáztam, bőgtem ott egymagamban. PISZKOSUL FÉLTEM!!!
Végre visszajött, gyorsan kérdeztem mit jelent az hogy:
- Be van szűkülve??? Ugye
nincs baj a Babával???
Azt épp nem mondta, hogy nincs baj, de jót sem mondott. Általában nem jóra
utal, ha ennyire nyugis a baba, mutatta, alig fél cm-s sávban ugrándozik a
szívhang csíkunk. Ennek akár 3-4 cm-s kilengései is lehetnének - magyarázta,
majd ismét eltűnt. Én meg ott feküdtem a gondolataimmal, és vártam. (Közben
'Beszéltem' Patrikhoz, hogy okos kisfiú, Maradjon csak szépen nyugiban, amíg
tart a CTG. Tudtam, hogy alszik. Egész éjszakás bulizás után, csoda hogy
bealudt?)
Doktornő megint feltűnt, közölte, ez nem tetszik neki, valószínű még
ma csaszi!!! Húúhhh!!!:) Azt sem tudtam örüljek, vagy aggódjak? Megint eltűnt,
majd visszajött egy Fődokival, közölték, Ők is megnézték a papírjaimat, Ők úgy vélik
ez már egy betöltött 37 hetes terhesség. Irány a mütő!!!
Kis huncut pillantása azért volt a doktorbának felém, mellyel ugye
tudatta velem, hogy OK, legyen úgy, ahogy akarom. Ők nem próbálkoznak leállítani,
megint...
(Érdekes... Most lehetett úgy nézni a betöltött, illetve
nem betöltött heteimet?) Mindegy. Ismét irány a Szülőszoba. Útközben a
szülőszoba felé hívtam Apát: SIESSEN!!! DOBJON
EL MINDENT!!! VISZNEK A MŰTŐBE!!!!
Folytatása következik...
Írta: Krisztys (Patrik édesanyja)
Küldd el hozzánk Te is a szüléstörténetedet!
Szólj hozzá Te is a Fórumban!
