Alexandra születése - 1. rész
2009. július 7-én bizonyosodott be, hogy terhes vagyok. Sokszor hallottam, hogy a nők szinte rögtön megérzik, "tudják" hogy teherbe estek, hát nálam ez nem így volt. Miután a második havi vérzésem is kimaradt, gondoltam csak arra, hogy orvoshoz kellene mennem. Hányás egyáltalán nem volt, csak kisebb rosszullétek, ami én gyomorrontásnak gondoltam, ezért volt pár nap, amikor főttkrumpli-diétát is tartottam, hátha rendbe jövök. Mivel némileg javult utána a gyomrom, nem is foglalkoztam vele. Július 6-án szántam rá magam az orvoshoz menésre, de még ekkor is csak a háziorvosig jutottam el, aki – miután elmondtam neki a panaszaimat – azt tanácsolta, hogy inkább nőgyógyászhoz menjek, és ha ott nem mondanak semmit, akkor jöjjek vissza hozzá.
Másnap az SZTK-s nőgyógyászaton megerősítést nyert a háziorvos feltételezése: az embrió méretei alapján a 8. hétben voltam. Nagyon örültem, mivel a férjemmel már próbálkoztunk egy ideje a babával, de még nem mertem nagyon beleélni magam a dologba, mert olvastam, hogy a 10-12. hétig még simán elmehet a baba. Szerencsére nem volt semmi baj, a pinduri szépen növekedett, bár az őszi-téli influenza-járvány kicsit megkeserítette a babavárást. Őszintén szólva eléggé meg voltam rémülve, éppen ezért az egész család beoltatta magát, engem is beleértve. Persze az oltás sem ment zökkenőmentesen, a háziorvos ugyanis első körben nem akart beoltani, külön hozzájáruló-nyilatkozatot kért a nőgyógyásztól. Nagy nehezen végül mégis sikerült rábeszélni, hogy ugyan szúrjon már meg… Ettől a kis malőrtől eltekintve eseménytelen volt a terhesség, minden a könyv szerint haladt.
Február 8-ra voltunk kiírva a lányommal (mert közben az is kiderült, hogy lány lesz). A 36. héten megvolt a streptococcus-szűrés (negatív), és elkezdődtek a heti nst-k. Mivel még egyetemre járok, kellett néhány kört futni, hogy halasztást kérjek a 2009/10 2. félévre, február 1-én még az egyetemen álltam sorba. Ekkor már nagyon nagy volt a pocakom, én meg egyre nehezebben viseltem.
A szülés előjátéka végül február 3-án, szerdán éjjel kezdődött, amikor arra ébredtem, hogy valami iszonyat módon belázasodtam. Akkor még nem tudtam, hogy mitől, és sajnos azt sem, hogy hány fokos lázam volt, de így utólag legalább olyan 39 fokra tippelek. Nem tudom, hogy miért nem mértem lázat, a férjemet sem keltettem fel, ami tényleg elég nagy felelőtlenség volt. Hajnalra lejjebb ment a láz, de még mindig 37,9 volt, a férjem viszont azt mondta, hogy addig nem megy dolgozni, amíg nem rendeződünk valahogy. Először felhívtuk az orvosi ügyeletet, ahol egy kedves fickó azt mondta, hogy ez még nem láz, nem kell vele semmit csinálni, telefonáljak, ha följebb megy…Köszi.
A fájásokra először nem is figyeltem, mert a lázzal voltunk elfoglalva, de egy idő után feltűnt, hogy nem akarnak elmúlni, és eléggé gyakorinak tűnnek. A lázra bevettem egy Rubophent, ami le is vitte 37-re, a fájások viszont nagyjából 2 percesekre redukálódtak. Telefonáltam anyumnak, hogy mi van, ő gyorsan át is jött, és utána együtt mértük. Közben elmentem zuhanyozni is, de ettől sem múltak el, úgyhogy betelefonáltunk a kórházba, hogy most mi van. A nővér, aki felvette, azt mondta, hogy szerinte, ha tényleg 2 perces fájásaim lennének, akkor nem lennék ilyen nyugodt, de azért menjek be, aztán majd meglátjuk.
Akkor jött a mizéria, hogy mentő vagy taxi legyen, végül hívtunk egy mentőt és összekészültünk. Elég gyorsan kiértek, közben folydogált is belőlem valami, de azt sem lehetett egyértelműen magzatvíznek mondani, mert elég kevéske volt, de folyamatos. A mentős azért magzatvíznek mondta, és bevittek a kórházba, azon viszont kicsit meglepődtünk, hogy a férjem sem jöhetett velem a mentőben, úgyhogy ő és anyu busszal jöttek utánam.
A kórházba 9.30 körül értem, és hordágyon vittek fel, bár tudtam volna a lábamon is menni. A fájások közben szép rendszeresen jövögettek, de nem voltak nagyon fájdalmasak. A szülőszobán elmondtam hogy mit történt éjszaka és reggel, egy brutál nővér megvizsgált, de a folydogálás egyre sárgásabb lett közben. Olyan durván nyúlkált belém, hogy rögtön vérezni is elkezdtem olyan emberesen, mintha megjött volna a vérzés. Doki sehol, közben befutottak a férjemék is. Engem felkötöttek egy nst-re, de szerintem a fájás-érzékelő tappancs rossz helyen volt, mert bár a fájások egyre erősebbek lettek, alig mutatott valamit a kütyü, a nővérek meg nem értették, hogy mit nyavajgok.
Folytatása következik...
Írta: Orsolya (Alexandra édesanyja)
Küldd el hozzánk Te is a szüléstörténetedet!
