Halottak napja gyermekszemmel
Sajnos minden családnak van halottja. Ez a szomorú dolog, az elmúlás, búcsúzás azonban az élet legtermészetesebb velejárója. Nem érezzük ilyen természetesnek a hirtelen, váratlanul bekövetkező haláleseteket, a baleseteket, az élet idő előtti, értelmetlen végeszakadását.
Mégis: a halálról előbb vagy utóbb a gyermekeinkkel is beszélgetnünk kell.
A gyerekek jó ideig nem tudják, hogy mit jelent az idő múlása. Nincsenek tisztában azzal, hogy állapotuk átmeneti, gyermekkoruk véges, folyamatosan nőnek, öregszenek, mint minden ember. Lassan rakják össze a kirakós darabkáit, észreveszik, hogy elérik a kilincset, ami után nemrég hiába nyújtózkodtak, kinőttek egy-két ruhát, ügyesednek, fejlődnek. Ilyenkor kezdik hangoztatni, hogy ők már nagyok.
Akkor viszont csodálkoznak, ha megtudják, hogy a nagymama valójában apa vagy anya anyukája, és mi, a szüleik is voltunk olyan kisgyerekek, mint ők. Azt még nehezebben tudják elképzelni, hogy belőlük is felnőtt ember lesz, saját gyermeket fognak nevelni majd megöregszenek, csak úgy, mint most a nagypapájuk. A halállal, pusztulással a legkézenfekvőbb helyzetekben is találkozhatnak, láthatnak elhullott madarat, állatot. Természetes, hogy kíváncsiságuk kielégítésének érdekében kérdések tömegét teszik majd fel nekünk: "Mi történt vele? Mért nem mozog? Hova fog most kerülni? Fáj neki ez? Életre kelthetjük?"
Amikor a családunk egyik legidősebb tagja, a Dédi elment, valamit mondanunk kellett a négyéves fiamnak, hogy mért nem találja ezután azon a helyen, ahol eddig. Apa találta meg a megfelelő alkalmat és hangot, amit egy ekkora gyerek talán megért a halálból, azt mondta neki, hogy a nagymamám az angyalokhoz költözött. Onnan is vigyáz ránk, és ugyanúgy szeret, mint eddig. Nem tudom, mit jelenhetett neki ez a néhány mondat.
Később, amikor egyszer ismét szóba került a Dédi, és a "meghalt" kifejezést használtuk, elsírta magát. Nem titkolta csalódottságát, hogy eddig ilyesmiről szó sem volt, mi nem ezt mondtuk neki. Ezzel kapcsolatban eszembe jutott, amikor rájöttem, megértettem, valaki elmondta, hogy mindannyian elmegyünk innen egyszer, a szüleim, testvérem, barátok, sőt én is. Iszonyatos érzés volt.
Éppen ezért ne rontsunk ajtóstul a házba, ha ezt a témát feszegetjük. Nagyon óvatosan avassuk be ebbe a szomorú dologba a gyermekünket. Vigyázzunk mit és hogyan fogalmazunk meg. Igyekezzünk megválasztani az alkalmas pillanatot, kort, ez minden gyermeknél eltérő lehet.
Halottaink felé tanúsított gyászunkban a maguk módján a gyerekek is részt vehetnek. Kisétálhatunk velük a temetőbe egy koszorúval, mécsessel vagy virággal és beszélgethetünk az elhunyt rokonunkról, emlékezhetünk közösen. Magáról a temetés szertartásáról is kíméletesen beszéljünk, a gyerekeket megviselheti a gondolat, hogy az általuk szeretett ember a föld alatt fekszik. Talán ebbe elég lesz később beavatnunk. Az emlékezésre, kegyeletre halottak napja alkalmából otthon is van lehetőségünk. Gyertyát gyújtva közösen imádkozzunk szeretteinkért!
Írta: Nojka