Most értem haza. Már egy pár napja olyan voltam, mintha egy kis manó lennék a fejem közepén és a szemem két lukán csak kukucskálnék ki, és mintha az események nem is velem történnének... Gondolom, Veletek is volt már ilyen.
Ma reggel 7.30-ra kellett mennünk, 5.45-kor keltünk, mentünk. Kicsit feszülten, de a helyzethez képest jókedvűen. Énekelgettünk, beszélgettünk, (csak nekem volt némi idegbeteg beütésem - forgassa ki aki akarja a szavaimat...). Pontosan érkeztünk, időben fel is vettek minket, csakhogy közbejött két-három súlyosabb eset, úgyhogy minket tologattak. Elvileg legkésőbb 9-re sorra kerültünk volna, viszont végül csak 14.15-kor vitték a műtőbe a gyereket. Minden rendben ment. 15 perc volt az egész, Léni egy hős - kapott is egy legóautó fájdalomdíjat -, a műtét ideje alatt kikattantam, elszomorodtam, és és kétségbe estem.
Hamar túl voltunk rajta. Amikor felébredt, mintha az idegességemet elvágták volna. Volt némi félelmem még, hogy hiába volt az egész, de a doki szilványi sérvtömlőt távolított el, úgyhogy végképp büszke voltam magamra, hogy helyesen döntöttünk. Végül hazaértünk. Útközben Lénike hányt egyet, de ez érthető a szerpentinen kótyagos fejjel... Szegénykém... Most nem fáj, nincs semmi baja, csak fáradt. Talán adok neki nurofent, de nem bizti, hogy egy teljesen üres gyomornak jót tesz... úgyhogy most meg is győztem magam, hogy kihagyom.
ha holnap panaszkodik, majd adok.
Holnap jelentkezem, most alszom.... nézek egy filmet, eszem, elaltatom a többieket...
Köszönöm az együttérzést, a biztató szavakat!!!!!! Sokat jelentett, végig ezek jártak a fejemben!! Ez tartott életben!!! Köszönöm!
Lágyék sérv