Dóri születése
2008. július 15-re voltam kiírva, de a mi pici lányunk úgy gondolta,
marad még. Nagyon nehéz terhességem volt, a kezdeti "megmarad vagy nem
marad meg?" után a folyamatos, még a 7. hónapban is rendszeres hányingerek
nagyon megnehezítették a terhességet. Szerencsére miután tudtuk, hogy
egészséges a baba, a reggeli kellemetlenségek elhomályosultak a nap többi
részében.
2008. július 18-án a szokásos NST után az orvosom megvizsgált, azt
mondta bő 2 ujjnyira ki vagyok tágulva, ha ma nem szülök, akkor következő nap
beindítja. Nem nagyon szerettem volna, ha ez így lesz, inkább jöjjön spontán,
akkor nincs idő foglalkozni azzal, hogy mi lesz, csak csinálni kell, amit
mondanak.
Hazamentünk, lepihentem kicsit, majd elkezdtem főzni, közben jött nagybátyám
felesége a 3 hónapos kisfiával. Beszélgettünk, mutogattam a csajos ruhácskákat
és közben éreztem, hogy eléggé bekeményedik a hasam. Sebaj, volt már ilyen,
majd ha elmennek, lefekszem, s most is elmúlik ugyanúgy, mint eddig. Férjem és
nagybátyám felesége közben mondta, hogy elég furi arcokat vágok, pihenjek le.
Lefeküdtem és elaludtam, mire felébredtem elmúlt a keményedés is.
Folytattam a főzést, de 14:30-kor elkezdett fájni a derekam, majd ez a pocakom
alsó részébe sugárzott. 15 perc múlva megismétlődött, majd megint és megint. Férjem
nagyon izgatott lett, ide-oda szaladgált, én közben ismét lefeküdtem és csak
mosolyogtam rajta, nagyon mulatságos volt, ahogy izgatottan futkorászik és
morog, hogy ő megmondta, hogy nem megy vissza dolgozni, tudta, hogy ez lesz és
beindul még ma.
Aztán hirtelen minden átmenet nélkül a 15 percből 7-8 perces fájásaim
lettek. Ajajj, indulni kéne, a pénteki csúcsban a János kórház messze van.
Gyorsan fürdés, borotválás, öltözés, leballagtam (ami inkább billegés volt) a
lépcsőn, férjem már türelmetlenül várt a kocsinál, irány a kórház. Közben
szóltunk a szülésznőnek, s megbeszéltük, hogy a kórházban találkozunk.
16:45-re értünk a kórházba, irány a vizsgáló, közben ment az NST, ezen
minden OK. 3 és 1/2 ujjnyi a méhszáj, méhnyak teljesen elsimult. Az orvost a
szülésznő hívta fel, hogy jöjjön és kicsit igyekezzen, mert lemaradhat az
egészről. 17:30-ra be is ért, megvizsgált, azt mondta, ez azért még pár órát
eltart majd, ne izguljunk.
Én nem izgultam, mert nem volt rá időm, ugyanis a fájásaim már 1
percesek voltak. Érzéstelenítőt nem kértem, nekem ez nem volt annyira
elviselhetetlen fájdalom. A férjem nagyon izgatott volt, de jól titkolta
előttem. Doki burkot repesztett, amit egyáltalán nem éreztem, és azt mondta:
"Egy a lényeg, nem szabad még nyomni."
Úgy látszik ez volt a varázsmondat, mert alig kezdett a férjemmel
beszélgetni, mondtam neki, hogy az a baj, hogy nem tudom visszatartani, és
muszáj nyomnom. Megint megvizsgált, és kiszólt a szülésznőnek, hogy most
szülünk, jöjjön gyorsan. Nem tudom mennyi tolófájás kellett, de Dóri 2008.
július 18-án 18:10-kor megszületett, 2500 g és 49 cm volt, az Apgarja 10/10. Nagyon
boldogok voltunk, mindketten sírtunk a férjemmel.
Miután a méhlepény is "megszületett" kiderült, hogy a
terhesség elején elkezdett leválni annak egy része, azért voltak a vérzések és
azért lett ilyen picike Dóra. A lényeg, hogy teljesen egészséges lett, most 7
hónapos és 8,5 kg, egy örökmozgó és mindig jókedvű baba.
Másnap az orvosom bejött hozzánk a kórterembe, kérdezte, jól vagyok-e,
minden rendben van-e, szükségem lenne-e valamire? Ilyennek gondoltam-e a
szülést? Stb. Én csak annyit tudtam mondani (és így érzem most is), ha ilyen
egy szülés, akkor még sokat szeretnék átélni. Sajnos nem csak ez a feltétele a
gyermekvállalásnak, de azt hiszem, hogy ez volt eddig életem legcsodálatosabb
élménye!
Minden kismamának ilyet kívánok!
Írta: Anita (Dóri édesanyja)
Küldd el hozzánk Te is a szüléstörténetedet!
Szólj hozzá Te is a Fórumban!