Hol volt, hol nem volt...

<< < (14/15) > >>

VENDY33:
A BRÉMAI MUZSIKUSOK - Grimm mese

Egy embernek volt egyszer egy szamara. Hosszú évek óta hordta már szegény jószág a malomba a zsákokat, fogyton fogyott az ereje, egyre kevesebb hasznát lehetett venni.

"Minek abrakoljak tovább ilyen semmirevaló állatot?" - gondolta a gazdája, és elhatározta, hogy lebunkózza.

A szamár azonban megneszelte, hogy valami készül ellene. Egy óvatlan pillanatban megszökött, és elindult Bréma felé. Úgy tervezte, majd ott beáll városi muzsikusnak.

Amint ment, mendegélt, egyszer csak meglátott egy vadászkutyát. Ott hevert szegény az úton a porban, és lihegett, mintha halálra loholta volna magát.

- Mi a baj, Fogdmeg, miért lihegsz úgy? - kérdezte a szamár.

- Hagyd el - nyögte búsan a kutya -, öreg vagyok, napról napra gyengülök, vadászni sem tudok már! A gazdám agyon akart ütni, alig tudtam egérutat nyerni. Az irhámat megmentettem ugyan, de ilyen vén fejjel ugyan mihez kezdjek, ugyan miből éljek?

- Tudod, mit? - mondta a szamár. - Én Brémába tartok, ott felcsapok városi muzsikusnak. Gyere velem, szegődjél be te is a zenekarba. Én majd a lantot pengetem, te meg dobolsz hozzá.

A kutya elfogadta az ajánlatot, és most már kettesben mentek tovább. Egyszer csak szimatolni kezdett az öreg vadászeb: egy macska ült nem messze tőlük az út szélén, girhesen, búsan, akár a hét szűk esztendő.

- Mit keseregsz Bajszos? - érdeklődött a szamár.

- Kinek van jókedve, ha egyszer a nyakán a kötél? - felelte a macska. - Megvénültem, a fogaim kicsorbultak, jobb szeretek már a kályha mögött dorombolni, mint egereket hajkurászni. De az emberek hálátlanok: a gazdasszonyom vízbe akart fojtani, hogy ne kelljen tovább etetnie. Nagy nehezen eliszkoltam; hanem aztán most légy okos, pajtás: mihez kezdjek, miből éljek?

- Gyere velünk Brémába muzsikusnak! Te úgyis jól értesz az éjjeli zenéhez, hasznodat vehetjük a zenekarban.

A macskának tetszett a tanács, és velük tartott.

Útjuk éppen egy major mellett vitt el. Az udvar kerítésén egy kakas ült, és torkaszakadtából rikoltozott.

- Hát téged mi lelt? - kérdezte a szamár. - Mit rikoltasz olyan irgalmatlanul?

- Jujuj! - felelte a kakas. - Hiába jósoltam jó időt holnapra: a gazdasszonyom vendégeket hívott, és ráparancsolt a szakácsnőre, főzzön levest belőlem. Estére elvágják a nyakamat, hát amíg lehet, kiabálok, ahogy a torkomon kifér; úgysem sokáig tehetem már.

- Inkább gyere velünk, Tarajos - biztatta a szamár -, a halálnál jobb foglalkozást mindenütt lelsz magadnak. Brémába megyünk muzsikusnak. Neked jó hangod van, énekelni is tudsz; az lesz ám a hangverseny, amit mi adunk!

A kakasnak nem kellett kétszer mondani a dolgot, és most már négyesben igyekeztek tovább.

Csakhogy Bréma még messze volt, a nap pedig már lemenőben; estére éppen csak egy erdőig jutottak el. Elhatározták, hogy ott töltik az éjszakát. A szamár meg a kutya leheveredett egy fa alá, a macska meg a kakas pedig feltelepedett a fára. A macska meghúzta magát az egyik ág könyökében, a kakas azonban felröpült egészen a fa tetejére: onnét messzebbre látni, meg biztonságosabb is a magasban, legalábbis a kakasfélének.

Mielőtt elaludt volna, Tarajos koma szokása szerint körülkémlelt a vidéken. Ahogy így szemlélgette a környéket, egyszer csak világosságot látott nem messze tőlük. Nyomban leszólt a társainak:

- Amarra valami kis fény csillog, ott háznak kell lennie.

- Akkor szedjük a sátorfánkat, és menjünk oda, mert ez itt nem valami kényelmes szállás - mondta a szamár.

- Ahol ház van, ott vacsorát is esznek, nekem pedig már elkelne egy-két csont, kivált, ha húsos - jelentette ki a kutya.

- Én is szívesebben tölteném az éjszakát a kemencepadkán, mint itt a fán - tette hozzá a macska.

Fölkerekedtek hát, és elindultak arrafelé, ahonnét a világosság látszott. Először csak akkora volt, mint egy mécsvilág, aztán nőttön-nőtt, egyre jobban csillogott, s egyszerre csak ott álltak egy kivilágított betyártanya előtt.

Négyük közül a szamár volt a legnagyobb. Odament az ablakhoz, és benézett.

- Mit látsz, Szürke? - kérdezte a kakas.

- Mit látok? Terített asztalt, rakva minden jóval; körülötte ülnek és falatoznak a betyárok.

- Terített asztal - sóhajtotta a kakas. - Ez kellene nekünk!

- Az ám! - mondta a szamár. - Én is szívesen ülnék a helyükben. Kissé félrevonultak, és tanakodni kezdtek, hogyan foghatnának a dologhoz, hogyan ugraszthatnák ki a házból a betyárokat. Addig tanácskoztak, míg ki nem főzték a haditervet.

A szamár feltette a két elülső lábát az ablakpárkányra, a kutya felugrott a szamár hátára, a macska felkúszott a kutya nyakába, végül a kakas felröppent a macska feje búbjára. Mikor mindegyikük a helyén volt, a szamár halkan jelt adott, s egyszeriben rákezdtek a muzsikára. A szamár ordított, a kutya ugatott, a macska nyávogott, a kakas kukorékolt. Azzal zsupsz! - beugrottak az ablakon át a szobába.

A betyárok csak annyit láttak, hogy valami bezúdul az ablakon; rettenetes ordítást, rivalgást, vonítást hallottak s hozzá iszonyú üvegcsörömpölést Rémülten ugrottak fel az asztaltól, azt hitték, a ház szakad rájuk, vagy kísértet ront közébük; ijedtükben felordítottak, s hanyatt-homlok kimenekültek az erdőbe.

A négy cimbora pedig letelepedett az elhagyott asztalhoz. Nekiláttak s maradéknak, s úgy tömték magukba az ételt, mintha legalább egy hónapja nem ettek volna.

Mikor befejezték a lakomát, fekvőhelyet kerestek maguknak, kioltották a világot, és elpihentek, ki-ki szokása és kedve szerint. A szamár kiment az udvarra, és a szemétdombra heveredett. A kutya a küszöbre hasalt, a macska a tűzhelyen a langyos hamuba kuporodott. A kakas meg felült a kakasülőre.

Fáradtak voltak a nagy úttól, hamarosan elaludtak. Valamikor éjfél táján a betyárok kimerészkedtek a sűrűből, és elkezdték figyelni a házat. Látták, hogy minden csendes, a lámpa sem ég már.

- Azért mégsem kellett volna hagynunk, hogy ilyen kurtán-furcsán kiebrudaljanak minket - mondta a bandavezér.

Elküldte az egyik betyárt, kémlelje ki alaposan a házat.

A betyár nagy óvatosan odalopakodott az ajtóhoz, fülelt egy ideig, de semmi neszt nem hallott; nyugalom, békesség volt odabent. Erre bemerészkedett a konyhába, és mert ott sem észlelt semmi gyanúsat, világosságot akart gyújtani. A macska szeme parázslott a sötétben. A betyár azt hitte, igazi parázs; odanyomott hozzá egy szál gyújtóst, hogy tüzet fogjon. De a macska nem vette tréfára a dolgot: fújt egy nagyot, nekiugrott a betyár képének és összevissza karmolta.

A marcona rabló rettenetesen megijedt. Ki akart szaladni a hátsó ajtón, a küszöbön azonban belebotlott a kutyába. A vén eb fölugrott, mordult egyet, és beleharapott a hívatlan vendég lábába.

Az nagy üggyel-bajjal végre kivergődött a házból, s most már csak azt nézte, hogy minél előbb odébbálljon. Elloholt a szemétdomb mellett: ott meg a szamár rúgott bele egy nagyot a hátsó lábával. A lármára fölriadt a. kakas is, és harciasan lekiabált a kakasülőről:

- Kukurikú!

A betyár szedte a lábát, ahogy bírta, lélekszakadva rohant vissza a sűrűbe, és lihegve, halálra váltan jelentett a bandavezérnek:

- A házban egy borzalmas boszorkány ül, rám fújt, és összekarmolta az arcomat. Az ajtónál egy ember áll, kés van a kezében, azzal a lábamba szúrt. Az udvaron egy fekete szörnyeteg hever, majd agyonvert bunkójával. Fönt a tetőn pedig egy vitéz virraszt, és azt kiáltotta: "Hol az a gazember?" Örülök, hogy nem hagytam ott a fogamat!

Attól fogva a betyárok a háznak még a tájékára se merészkedtek többé. Elköltöztek a környékéről is. A brémai muzsikusok meg véglegesen a birtokukba vették, és még ma is ott laknak, ha azóta meg nem haltak.

VENDY33:
A VESZEKEDŐ UJJAK

 Megesik, hogy a kezünk ujjai is összevesznek. Elhiszitek, vagy sem, bizony megtörténhet. Saját fülemmel hallottam, hogy van ilyen, és ha gondoljátok, most elmesélem nektek. Egy nyári délutánon történt. A középső ujjam lustán kinyújtózott, majd büszkén kijelentette:- Én vagyok a világ közepe! A többiek csak bámultak.- Mi vagy te? - kérdezte a gyűrűsujj.- A világ közepe. - ismételte az előbbi. - Mindent hozzám viszonyítanak. Még titeket is. - tette hozzá, és nagyképűen kihúzta magát. A gyűrűsujj kicsit összeráncolta a homlokát, de nem volt rest a válasszal.- Aha. - mondta. - A világ közepe. És akkor mit szóljak én? Rám aranygyűrűt húznak, feldíszítenek, és mindenki, aki szerelmes, és házasodni készül, engem bíz meg, hogy ezt világgá kürtöljem. A mutatóujj mindeddig csendben hallgatott, most felnevetett. - Gyerekek, nincs jobb dolgotok? Nézzetek rám! Észrevettétek már, hogy a ti cicomátok, hatalmas világközepetek nem ér az égvilágon semmit, ha munkáról van szó? A gazda engem vesz elő, ha mutatni kell valamit, ha dorgálni kell valakit, és ha megkóstolja a krémet a tortán, akkor is engem hív segítségül. Ti csak kolonc vagytok a nyakán, semmi más! Ezt vegyétek tudomásul.Ezt már nem hagyhatta szó nélkül a hüvelykujj.- Méghogy kolonc! - füstölgött. - Nekem mondod ezt, aki nélkül a gazda nem lenne képes semmit megfogni, nem tudna kapaszkodni, és még azt se tudná megmutatni a világnak, hogy minden rendben van? Miről beszéltek? Bár ami igaz, az igaz, van itt egy közülünk, aki tényleg nem csinál semmit. Minden szem a kisujjra szegeződött, aki eddig békésen aludt. Az ujjak bólogattak. Elfelejtették már a bosszúságaikat, mert végre akadt valaki, akit közösen lehetett szidalmazni. Felháborodva morogtak egy ideig, ám a kisujj rá se hederített az egészre. Kényelmesen elnyújtózott, és azt álmodta, hogy egy kisgyerek kapaszkodik belé meleg kezecskéjével, így vezeti őt az édesapja. Ennyi elég volt a legkisebb ujjacskának, és nem törődött az acsarkodó többiekkel.

VENDY33:
AZ ÁLOMKÜLDŐ

Gyermekkoromban sokat kérdezősködtem arról, hogy hol van az álmok hazája, de senki sem válaszolt. Persze nem azért mert nem akartak, hanem mert senki sem tudta a választ. Aztán egyszer álmomban odajött hozzám egy alacsony, kopasz emberke. Fehér kabátot viselt, olyan volt, mint egy picike angyal.- Még sohasem mutatkoztam be neked. - mondta. - Én vagyok az Álomküldő. Kicsit megilletődötten nyújtottam a kezem, és megmondtam a nevem. Az emberke mosolygott. - Én küldöm neked az álmokat. - mondta. - Tudod, van egy nagy fiókom, olyan, mint amilyenben te a zoknijaidat tartod, és ott vannak az álmok bent egy nagy könyvben. Én választom ki őket, aztán az álmodókhoz küldöm. De te is megrendelheted őket, ha akarod. Egy pillanatra eltöprengett, aztán hozzátette: - De az emberek nem nagyon szoktak álmokat rendelni.Nagyon megörültem az Álomküldőnek, és nyomban ezernyi kérdésem támadt. - Milyenek az emberek álmai? - kérdeztem. - Te olyan sokat ismersz, mondd, van különbség egy felnőtt és egy gyerek álma között?- A gyerekek álma színesebb. - mondta. - Ők még mernek álmodni, és szeretnek sokat nevetni az álmokon. Ezért ők vicces álmokat kapnak tőlem. A felnőttek többsége már nem engedi be a fejébe ezeket az álmokat. Hiába küldök nekik játékos tündéreket, ők gonosz manókká varázsolják őket. Nem tudom, hogy mit tehetnék. - tárta szét tanácstalanul a kezét.Szótlanul ücsörögtünk egy darabig.- Mondd, hogyan rendelhetnék tőled álmot? - kérdeztem aztán.- Mi sem egyszerűbb. - felelt az Álomküldő. - Fogj egy darab papírt, és írd rá: ma estére ezt az álmot szeretném, megrendelni, aztán írd rá, hogy mit szeretnél. Tedd a papírt a párnád alá elalvás előtt, és már nincs is más dolgod, mint várni az álmot.Ekkor felébredtem. Egész nap az Álomhozó járt a fejemben, majd este elővettem egy darab papírt, és felírtam rá, amit álmodni akartam. Elalvás után, aztán egyszer csak ott találtam magam ugyanazon a helyen, ahol előző este. Az Álomhozó hangosan felnevetett, amikor meglátott. - Na, mit mondtam? - kacagott. - Ugye, hogy így kell csinálni? Ezentúl mindennap olyan álmot rendelhetsz magadnak, amilyet csak akarsz. Most pedig sicc, még sok dolgom van, messze még az éjszaka. Megköszöntem hát a segítségét, és magára hagytam. Attól a naptól kezdve soha nem felejtettem el felírni a kívánságaimat. Ha most benéznél a párnám alá, most is ott találnál egy darab papírt, és rajta az álmaimat.

VENDY33:
A ROSSZASÁGRÓL

 
 
 - Miért rosszak az emberek? - kérdezte a kisfiú. Megfordultam, és csodálkozva ránéztem. A fiú mögöttem állt, és kíváncsian bámult rám. Nem ismertem.- Honnan veszed, hogy az emberek rosszak? - mondtam. - Még nagyon kicsi vagy, honnan veszed?- Anyukám mondta. - válaszolt a fiú. - Ő mondta, és neki mindig igaza van.Elgondolkodtam.- Vannak rossz emberek, igen. - mondtam aztán. - De tudod, milyen sok ember él a Földön? Olyan sok, mint a virágok a réten. Láttál már virágos rétet? Van ott szép, illatos virág, és van kellemetlen szagú is. Van ott szúrós, ragadós növény is, és van, melyiknek az érintése olyan, mint a selyem. Ilyenek az emberek is. De még a szúrós emberek se rosszak igazán, csak nem mernek jók lenni. A kisfiú két tenyere közé fogta két arcát. Mókás volt így, ahogy töprengett szavaimon.- De hát jónak lenni a világ legkönnyebb dolga. - mondta. - Vagy mégsem? - gondolkodott el, majd huncutul elmosolyodott. - A múltkor az új ruhámban beletapicskoltam a pocsolyába. Csupa víz lett. Tudtam, hogy nem szabad, de olyan jó volt, ahogy mindenfelé repkedtek a vízcseppek! Ez a rosszaság? Felnevettem.- Nem, ez nem az. Az a rosszaság, amikor olyat teszel, ami másoknak fájdalmat okoz. Ha bántod őket. Ha csúnyát mondasz nekik. Ez bizony fáj, és neked is fáj. És akik rosszat tesznek, nekik is fáj, csak nem beszélnek róla. De az emberek nem rosszak, csak akkor lesznek azok, ha nem szeretik őket.- Nem hiszek neked. - mondta a fiú. - Te meg akarod védeni a rossz embereket, pedig ők azok akik nem vigyáznak magukra, és nem akarnak jók lenni. Hiába vagy felnőtt, nem tudsz semmit az emberekről. Én ha felnövök, jó leszek, egyszerűen azért, mert jó akarok lenni, és rászólok magamra, ha rosszaságon töröm a fejem. És tudom, hogy a ruhámat anyukámnak kellett kimosnia, ezzel gondot okoztam neki, ezért legközelebb majd nem ugrálok a pocsolyában. De én tudom, hogy rossz voltam, pedig anyukám nem is mondta. A rossz emberek pedig nem tudják. Meglepődve álltam, a fiú pedig elköszönt tőlem. Előtte még ennyit mondott: - Bácsi, ha legközelebb egy kisfiú kérdez tőled valamit, mondd azt, hogy nem tudod a választ.Azzal elment. Picit haragudtam erre a kisfiúra, de aztán mire hazaértem, már rájöttem, hogy igaza volt. Bizony van, hogy a gyerekek okosabbak, mint a felnőttek.

VENDY33:
A ZENEMANÓ

 
Élt egyszer egy apró kis emberke. Senki nem tudta az igazi nevét, ezért úgy hívták: A zenemanó. Ez a picike, nagy fülű manó nappal aludt, éjszaka pedig belopakodott az emberek álmaiba, és dalokat énekelt, vagy éppen csodaszép dallamokat játszott gitárján. Az emberek mikor felébredtek, rendszerint nem emlékeztek ezekre az álmokra, csak örömmel nyújtózkodtak egyet, és ezt mondták: - Milyen jól aludtam az éjjel! Azonban volt néhány ember, aki nem felejtette el a zenemanót, ők, amikor reggel felkeltek, az első dolguk az volt, hogy leírták azokat a dallamokat, amiket álmukban hallottak. Ezekből az emberekből lettek később a zeneszerzők. A manó irigyen figyelte ezeket az embereket, mert ő azt szerette volna, ha senki sem emlékezik az álmára, és a zene csak az övé marad. Ezért egyszer panaszhoz ment az Álomtündérhez, aki az emberek álmaiért volt felelős.- Mondd meg nekem, hogy miért engeded az embereknek, hogy emlékezzenek a zenémre? - követelte mérgesen. Az Álomtündér elmosolyodott. Szerette a zenemanót, így nem tudott rá haragudni.- Az emberek nagyon elfáradnak estére. - mondta. - Tudod, rengeteget dolgoznak, és nagyon várják már az éjszakát, hogy lepihenhessenek végre. Te megédesíted az álmaikat, és ők hálásak ezért, még ha nem is mondják el neked. És van, aki továbbadja azt a csodálatos zenét, amit tőled hall. Miért irigyled hát tőlük ezt? Hiszen szebbé teszed ezt a világot!- Én nem az emberek világát akarom szebbé tenni. - morgott a zenemanó. - Én az álmokat akarom megszínesíteni.- De bolond vagy! - nevetett az Álomtündér. - Azt hiszed, hogy van különbség az emberek világa és az álmaik között? De hiszen minden ember azon dolgozik, hogy az álmait valóra váltsa! És amit te adsz nekik, az örökre megmarad! Az a sok zene, amit küldesz, az a sok dal, amit énekelsz, az mind elveszik! Csak az marad meg, amire emlékeznek. Ezért jó, ha ez emberek emlékeznek az álmukra. Így van miért dalolnod.A zenemanó percekig csak töprengett az Álomtündér szavain, aztán széles mosolyra húzta a száját. - Akkor ezentúl hangosabban fogok énekelni, hogy mindenki emlékezzen az álmára.Az Álomtündér felemelte az ujját, és intett. - Ne tedd! Énekelj csak halkan, úgyis csak az hallja meg, aki nem fél az álmaitól. És ne aggódj, aki nem fél az álmaitól, az megérdemli, hogy hallja az éneked.Azzal az Álomtündér eltűnt, a zenemanó pedig a dolgára indult. Úgy elbeszélgették az időt, hogy észre sem vette, hogy beesteledett.

Navigáció

[0] Üzenetek főoldala

[#] Következő oldal

[*] Előző oldal